Címkézünk másokat, követjük őket

A lokatív média megoldásaiban két különböző "iskolát" különböztetünk meg: az annotatív megoldások címkéket, megjegyzéseket fűznek a valóság bizonyos pontjaihoz, elemeihez (ilyen például a Google Maps térképeinek és a Panoramio fényképgalériáinak összeolvasztása), a fenomenológiai megoldások pedig lekövetik az ember nyomát, ezt jól demonstrálják a GPS-jeladóval kombinált, postára feladott csomagok is vagy akár egy bolygóméretű önarckép is.

"Ami valaha az építészek, a mérnökök és a mesteremberek egyedi joga volt, az most már mindenkié: bárki átformálhatja a világot. Az államszerkezet széttöredezett, a fizikai határok és helyek tetszőlegesen alakíthatóak", írja 1999-ben Ben Russell a Headmap Manifesto-ban. A helyzetérzékeny készülékeket - mobiltelefonokat és annak nyomában elképzelt, akkoriban még erősen futurisztikusnak számító eszközöket - dícsőítő kiáltvány ugyan jellegéből adódóan gyermeki lelkesedéssel kezeli azt a jövőképet, amelyben a fizikai és a virtuális világ egybemosódik, mégis jól láttatja a jövő - számunkra már lassan a múlt - trendjeit.

"A helyzetérzékeny, hálózatba kötött mobilkészülékek láthatatlan jegyzeteket fűznek helyekhez, emberekhez, dolgokhoz, az igazi világot pedig láthatatlanul jelölhetjük be", írja a szöveg kilenc évvel ezelőtt, erre pedig rábólinthatunk: a GPS egy olyan koordináta-réteggel látta el a világot, amelybe bármikor becsatlakozhatunk telefonunkkal vagy GPS-vevőnkkel, a Google Maps és Google Earth bárki által felhasználható földgömbje pedig egy olyan alapot ad amatőr érdeklődőknek és profiknak egyaránt, aminek segítségével újabb információs rétegeket húzhatunk földünkre. Az RFID nevű rádióazonosítós technológia fizikai közelség esetén képes rádiójelzővel felszerelt tárgyakat vagy embereket azonosítani. Látható: csaknem tíz év alatt hosszú utat tettünk meg annak érdekében, hogy szimbiózisba hozzuk világunkat az egyre sűrűbb adatéretggel.

Az úgynevezett helyzetfüggő szolgáltatásokat (LBS), amelyek mobiljaink földrajzi helyzetétől függően látnak el minket információval, 2001-ben prezentálta Japán jelenleg második legnagyobb mobilszolgáltatója, a KDDI. Ezekkel manapság már elveszett csomagokat, háziállatokat, embereket tudunk megtalálni vagy akár egy teljesen ismeretlen helyen állva tudakozódhatunk arról, hogy hol van hozzánk legközelebb bankautomata, kórház vagy ízlésünknek megfelelő étterem.

A lokatív média korai gyakorlói úgy gondolták: a technológia nemcsak a művészeti életben hoz egy újabb paradigmaváltást, hanem még életünket is képes gyökeresen megváltoztatni, ennek köszönhetően is sikerült művészetet és hackerkultúrát pillanatok alatt összemosnia. 2004 környékén már megjelennek az első olyan vélemények, amelyek szerint a net art, azaz netes művészet már művészettörténetté vált és ideje lennie hibrid formákat felvennie - körülbelül ekkorra is tehető a lokatív média igazi térnyerése és elfogadása is.

A lokatív média művészei nem is annyira a művészet, inkább a technológiai innováció oldaláról közelítik meg az alkotást, elmossák a határvonalat művészet és tőke között (példaértékű utalás, hogy az egyik legfontosabb művészeti blog a We Make Money Not Art, azaz Pénzt csinálunk, nem művészetet név alatt fut), ami nem is meglepő. Számos üzleti lehetőség van ugyanis az ún. geospatial hálózatban, amelyben a netet földrajzi információkkal töltik fel, ennek kialakításában pedig a lokatív média gyakorlói aktív szerepet játszatnak.

Jeffrey Knowlton amerikai lokatívmédia-művész elmondása szerint kifejlett, "menő" trendekről nem igazán beszélhetünk, hiszen a koncepció iránt érdeklődő művészek számos különböző megközelítést és technológiát alkalmazva indulhatnak el és gyakorlatilag már az is lokatív műalkotásnak tekinthető, ha valaki felhív egy olyan telefonszámot, ami csak a város egy bizonyos pontján látható. Ezen egyszerű ötlet is jelentős technológiai ugrásokon ment keresztül - a jelenség most QR-kód néven fut tovább, főleg Japánban, a jellegzetes külsejű, mobiltelefonokkal olvasható vonalkódokról a hvg.hu már korábban is beszámolt.

Így nézünk ki, ha címkézve nézzük a világot

Az augmentált valóság (AR) fogalma, amelyet számos forrás a lokatív média alapvető megnyilvánulásának tart, Knowlton szerint teljesen máshol gyökerezik, ugyanis az előző példától eltérően az AR módosítja környezetünket. Ehhez példaként egy új mobiltelefonos projektjet hoz fel: amennyiben a kamerás mobilt egy hirdetőtáblára emelik, az azon elhelyezett hirdetések helyett azt a fotót vagy képet látjuk, amit mi szeretnénk látni - ehhez természetesen ezt először be kell állítani a telefonra telepített programon. Ezen megoldás nem igazából a hirdetőtábla helyzetétől, hanem a valóság bizonyos elemeitől függ és igazából a valóságot változtatja meg.

Jelentős változás tapasztalható a számítógépes művészet mögött meghúzódó alaptételekben is. A kilencvenes évek kezdetén, a cyberpunk szubkultúra fénykorában (amelyet Knowlton a Neurománchoz (William Gibson, 1984) és a Snow Crash-hez (Neal Stephenson, 1993) köt, mindkettő alapkönyvnek számít a modernkori sci-fi kánon szerint) mind a művészek, mind pedig a felhasználók meg akarták szüntetni a fizikai valóságot, virtualizálni akartak mindenkit, egyfajta információcsomagként akarták őket látni, amelyet be lehet tuszkolni a számítógép belsejébe. Manapság ennek ellentettje látszik: a számítógépben "tárolt" virtuális elemeket egyre inkább a valós világban helyezzük el. Az egyes cégek, akik a Second Life-ban vagy más virtuális világokban található tárgyakat gyártanak le vagy a neten megtervezett anyagokat kinyomtató 3D-nyomtatók csak a trend első hullámának tekinthetőek még.

A hvg.hu kérdésére, miszerint mennyire tudják majd a jelen és a belátható jövő generációi természetesnek venni a lokatív média megoldásait, Knowlton nem tud megnyugtató választ adni, szerinte a felmerülő problémák túlmutatnak annak jellegzetességein. Elmondása szerint a diákok egyetemi előadásai közben folyamatosan utánakeresnek az általa mondottaknak, magánéletüket pedig riasztó mértékben hatják át az újabbnál újabb vívmányok. Talán ettől való aggályainak köszönhető az, hogy az első cikk, amelyet minden diákjával elolvastat, az Howard Rheingold 1999-ben publikált cikke a pennsylvaniai Amish közösségről szól, akik csak azon technológiákat használják, amelyek ténylegesen könnyítik a közösség életét.

Mindezen aggályok egy pillanatig sem aggasztják a Kitchen Budapest médialabor résztvevőit, akik többek között Knowlton vezetésével terveztek meg új rendszereket, amelyeknek működése attól függ, hogy éppen hol tartózkodunk. 

Ötletbörze a Kitchen Budapest laborjában

A legegyedibb az átmulatott éjszakák okozta kellemetlenségek által ihletett Booz Walker. A karkötőszerű eszköz a tömegközlekedési eszközökön válik több mint hasznossá: figyeli viselője pulzusát, abból észleli, hogy az elaludt-e vagy sem, majd felriasztja, ha már megközelítette azt a megállót, ahol le kéne szállnia. A diszkrét külsejű készülék Bluetooth segítségével kapcsolódik a felhasználó mobiljához. A telefon GPS segítségével követi le tulajdonosa fizikai helyzetét, valamint a benne lévő rezgő és riasztó funkciókat is kihasználja. A fejlesztőcsoport jelenleg azt is fontolgatja, hogy RFID-tageket helyez el a karkötőben, így akár egyes klubokba való belépőként is lehet majd használni. A szórakozóhelyek belseje is módosítható lokatív technológiákkal. Egy PC, egy Wii-hez használt távirányító és egy interaktív projektek építéséhez használt Arduino nevű eszköz segítségével készült el egy olyan prototípus, amely megfigyeli: a klub egyes pontjain hogyan mozognak a fiatalok, ezen mérésekből pedig összeállítja: milyen gyors zenét kell a klubnak adnia, hogyan világítsanak hozzá a reflektorok, mennyi füstöt engedjen ki a füstgépekből, valamint milyen hőmérsékletre emelje vagy csökkentse a helyet.

GPS-technológiát alkalmazna az Intelligent City Parking Tool névre keresztelt szisztéma is, amely a városi parkolás problémáira lehetne jó megoldás. Ehhez csupán egy olyan adatbázis kellene, amelyben az adott város összes lehető parkolópozícióját eltárolnák, az egyes pozíciókhoz pedig autóérzékelőket kellene rendelni. Az autókban elhelyezett GPS-azonosítók egy központi szerverrel kommunikálnak, amely érzékeli, hogy a környékünkön hol van szabad parkolópozíció és odairányít minket, ott pedig a helyszínen elintézi a számlázást. A későbbiekben a rendszer olyan algoritmusokkal is bővülhet, amely - ha nincs a közvetlenül környezetünkben szabad pozíció - megjósolja, hogy hol szabadulhat fel a legnagyobb eséllyel hely és odaküld minket.

Az emberek fizikai helyzetének meghatározásával is foglalkoztak projektek. Nem új ötlet az Emotional Device sem, amely az úgynevezett aktív ékszerek sorát erősíti. Olyan karperecről van szó, amelyben nemcsak RFID-olvasó, hanem GPS és egy pulzusmérő található. Az egyes felhasználók fizikai helyét pulzusukkal együtt meg lehet jeleníteni egy térképen, így nemcsak barátaink helyzetét, hanem fizikai jóllétét is meg tudnánk figyelni. A fejlesztők ehhez a későbbiekben hőmérőt, galvanikus bőrválasz-mérőt és gyorsulásmérőt is adnának, hogy a felhasználók érzelmi változásait és gesztusait is lehessen követni. Ha pedig fel akarnánk venni valakit kontaktjaink közé, elég lenne csak a két karkötőt elhúzni egymás felett. Kicsivel gyakorlatiasabb az Uniweb Locator megoldása, amellyel egy egyetemi kampuszon lehet pontosan megtalálni a diákokat. A rendszer segítségével pontos információkat kaphatunk az épületekről, annak szobáiról, az előadótermek telítettségéről, illetve arról, hogy az egyes diákok hol találhatóak. Ennek kivitelezéséhez csak RFID-vel ellátott kártyákat kellene a diákok adni, a jelolvasók pedig az épületek bejáratainál és a szobaajtóknál lennének.