Az élet és a halál közti határvonal csak a huszadik század közepétől vált nem teljesen egyértelművé: egészen addig, ha valakinek megállt a szíve, már halottnak tekinthették. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően nem volt meglepő a huszadik század második felétől, ha valakinek a szívét és a tüdejét gépekkel tartották működésben, agyi funkciói azonban nem voltak meg mindehhez. Az orvosok és bioetikusok új fogalmi változtatást javasoltak: akkor halott valaki, ha minden szinten megálltak az agyi funkciók és nem is lehet visszaállítani őket. A test ebben az állapotában még ma is a transzplantációk fő forrásának számít, az új jelentés pedig az egyre hangosabb véleményeket próbálja visszaszorítani, amelyek szerint a transzplantációkhoz szükséges szervek technikailag élő emberekből származnak.

Az elmúlt évek kutatásai szerint ugyanis az agyhalál állapotában lévő emberek számos életjelet mutatnak: stabil testhőmérsékletük van, van anyagcseréjük, képesek a regenerációra is. Mindezek ellehetetlenítik az agyhalállal kapcsolatos elképzelést, miszerint az agy a test folyamatait integráló és fenntartó központ lenne. Az orvosoknak így három lehetőségük van: vagy továbbra is gyakorlatilag élő emberekből távolítják el a szerveket, módosítanak az agyhalál fogalmán, esetleg újra a szívhalál fogalmához térnek vissza, ha valamihez kötniük kell az életből való eltávozást.

Míg az új definíció semmilyen tekintetben nem tekinthető tudományosnak, nem sorolja fel azokat a jeleket vagy szimptómákat, amelyek értelmében valakit élőnek vagy halottnak lehetne tekinteni, a Bioetikai Tanács úgy véli, az agy nemcsak azért fontos, mert felügyeli a fiziológiai folyamatokat, hanem azért is, mert az ember ezen keresztül tart kapcsolatot a világgal. A kapcsolatnak három formája van: nyitottság a világgal szemben, a cselekvés képessége, illetve a világra irányuló cselekvés szükségessége. Ennek értelmében a minimálisan tudatos vagy perzisztens vegetatív állapotok a későbbiekben is élőnek minősülnek majd.