A Wired magazin legfrissebb számában számolt be a meglepő felfedezésről, amelynek alapját egy 1948-ban Massachusettsben elvégzett kutatás adta. A Framingham Heart Study 5124 résztvevő – többek között dohányzásból és magas vérnyomásból adódó - koszorúér-problémáit vizsgálta. Ezekre az elfeledett dokumentumokra bukkant rá 2003-ban Nicholas Christakis, a Harvard egyetem szociológusa és James Fowler, a University of California San Diego politológus hallgatója. A két kutató nem az orvosi adatok miatt böngészte át a vaskos dokumentumköteget, hanem annak egy érdekes mellékszála miatt: a framinghami kutatók minden vizsgált személy közeli barátairól, kollégáiról és családtagjairól is készítettek feljegyzéseket.

„Eredetileg ezek azt a célt szolgálták, ha valamelyik vizsgált személy elköltözne a környékről, az orvosok könnyebben a nyomára akadjanak” – magyarázta Christakis a Wirednek adott interjújában.

A két kutató rájött, hogy a címlistából könnyen rekonstruálhatóak a résztvevők társadalmi kapcsolatai. Mivel a framinghami lakosság csaknem kétharmada részt vett a kísérlet első fázisában – gyermekeik, s unokáik pedig a későbbiekben – szinte a teljes közösség ismeretségi viszonyait fel lehetetett térképezni az adatlapok alapján. A munka majdnem öt évig tartott – a kézírás helyenként már-már olvashatatlan volt — a kutatóknak azonban végül  sikerült összeállítani a kapcsolatok részletes struktúráját.

Christakis és Fowler úgy gondolták, hogy az így összeálló adatokból következtethetnek arra, hogy a társas kapcsolatok miként befolyásolják egészségi – közvetve pedig lelki – állapotunkat. Mivel a framinghami kutatásban résztvevők testsúlyának változását évtizedeken át rögzítették, a kutatók először az elhízás mértékét vették górcső alá. Az eredmény megdöbbentő volt: néhány év alatt a populáció 40 százalékán megjelentek a túlsúlyosság tünetei.

A framinghami kísérletből kitűnnek az ott élő közösség társas kapcsolatai © wired.com

A grafikán látható pöttyök az egyes vizsgált személyeket jelentik, ahol a pont mérete arányos az adott ember testtömeg-indexével: a sárga szín a túlsúlyos alanyokat jelöli. Jól látható, hogy az elhízás „csoportos” jelenség, a túlsúlyos személyek ismerősei között jóval gyakrabban fordulnak elő testesebb emberek.

A framinghami lakosságot hálózati adatokká alakítva Christakis és Fowler meglepő felfedezést tett: az elhízás úgy terjed, akár egy vírus. Ha valaki elhízik, jelentősen megnő annak az esélye, hogy valamelyik barátja a nyomdokába lépjen. Ez nem jelent kevesebbet, mint, hogy a hálózati adatok elemzése jóval megbízhatóbban mutatja ki az elhízást, mintha ugyanezt a becslést a génekbe kódolt hajlandóság alapján vizsgálnánk.

Az információ azonban nem csak az elhízás „fertőző” mivoltát fedte fel, hanem a közösségi hálózatoknak az egyének viselkedésére gyakorolt hatását is. A különböző viselkedési minták akár jelentősebb „távolságokat” is átugorhatnak, vagyis akár a hálózat távolabbi pontjait is könnyen elérik – ezt azoknak a résztvevőknek az adatai támasztották alá, akik elköltöztek Framingham városából.

„Azok a barátaink, akik tőlünk távol élnek, ugyanakkora hatással vannak a viselkedésünkre, mint a szomszéd utcában élő cimboráink” – magyarázta Fowler. „Gondoljunk csak bele: hiába csak évente egyszer találkozunk valamelyik barátunkkal, az ő jelenléte még így is komolyan befolyásolja a személyiségünket, s egy-egy ilyen találkozás hatással van arra, hogy mit fogunk csinálni, milyen ruhát fogunk hordani, milyen zenét fogunk hallgatni a továbbiakban”. Hiába él túlsúlyos testvérünk több száz kilométerre tőlünk, mi többet fogunk enni.

„A modern tudomány egyre apróbb és apróbb részleteit vizsgálja az életnek: az atomokat, az elektronokat, a neuronokat és a szinaptikus kapcsolatokat” – magyarázta Christakis Connected: The Surprising Power of Our Social Networks and How They Shape Our Lives című könyvük szeptemberi bemutatója alkalmával. „Az emberek azonban nem csak alkotórészeik összességét jelentik. Ez a kutatás arra irányul, hogy teljesebb képet kapjunk a minket körülvevő világról.”

A társas kapcsolatok hosszú ideig a személyes találkozásokon alapultak. Azonban a technológia előretörésével a szociális hálózatok átkerültek a digitális térbe. Kérdés, hogy ez a tény önmagában megváltoztatja-e a hálózat működését, vagy csupán kiterjeszti azt? Régóta ismert tény, hogy a szoros kapcsolatok számát tekintve az emberek meglepően következetesek: a különböző kultúrákban is 4-7 közeli barátja van a legtöbb embernek.

„A közösségi hálózataink tulajdonságai evolúciós melléktermékek” – magyarázta Christakis. „Az volt a korábbi feltételezés, hogy mentálisan ennél több emberi kapcsolatot nem tudunk kezelni.”

Ehhez képest a Facebook közösségi oldalon egy átlagos felhasználónak 110 „barátja”, kapcsolata van, amelynek láttán több szociológus is azon kezdett elmélkedni, hogy az internet vajon megváltoztatja-e az emberek közti hálózatok természetét. A világon először tehát lehetőségünk nyílt arra, hogy akár több száz ember életét kísérjük figyelemmel nap, mint nap. Közhelyként megfogalmazva úgy gondolták: a számítógép segítséget nyújt agyi korlátaink átlépéshez.

A framinghami kísérlet folytatása: az elhízás vírusként terjed © wired.com

Christakis és Fowler azonban szkeptikusan álltak az ilyen kijelentésekhez. Tudták, hogy a társas szokások makacs dolgok. Ezért megkérték az egyetemeikre járó hallgatókat, járuljanak hozzá, hogy elemezzék Facebook-profiljaikat. Ennek segítségével igyekeztek különbséget tenni a lazább baráti kötelékek és a mélyebb érzelmi kapcsolatok között. Az elmélet alapjául szolgáló felvetés szerint a közeli barátok egymásról is feltöltenek fotókat profiloldalukra, mivel kapcsolatuk fizikai találkozásokból is áll.

Több ezer oldal és fotó elemzése után a két kutató előtt ott állt az adat: minden diáknak 6,6 közelinek mondható barátja van az online hálózatában. Ez annyit jelent, hogy az internet segítségével kiterjesztett ismeretségi körünk ellenére is, még a legaktívabb Facebook-felhasználónak is csupán egy szűk baráti kör jelenti a szoros érzelmi kapcsokat.

„Egy-egy ilyen közösségi hálózatban is csak néhány közeli barátunk van, és számtalan olyan ember, akit alig ismerünk” – fejtette ki Fowler a Wirednek. „Mivel azonban „olcsó” az információátvitel – vagyis az oldal lehetővé teszi a könnyű és gyors kommunikációt – jóval több emberrel maradunk kapcsolatban, ettől azonban még nem lesz több barátunk.”

Bár a kutatókat lenyűgözi az online világ – Fowler szerint „a Facebook forradalmi adatbázis lehet a hálózati kutatók számára” – a kutatás alapját mégis a framinghami kutatás kézzel írott dokumentumai jelentették. Az első térkép négy éve készült el, Christakis és társa pedig azóta számos újító tanulmányt jelentetett meg a hálózatnak az élet különböző területeire – dohányzástól kezdve a boldogságérzetig – gyakorolt hatásáról. Bizonyos esetekben azt találták, hogy a hálózat hatása három távolsági fokozat után megszűnt. Például, ha egy barátunk barátjának a barátja leszokik a dohányzásról, jelentős az esélye, hogy mi magunk is így teszünk. Ennél távolabbi ismeretségek esetében azonban nincs mérhető hatás, ők már a „közösségi határon” túl  vannak.

Bár a két kutató megkezdte a különböző változó tényezők – például genetikai adottságok – vizsgálatát is, hogy meghatározzák az egyes emberek elhelyezkedését a közösségi hálózatban – azt vizsgálva, hogy valaki a kapcsolatokkal sűrűn behálózott középpontok egyikében, vagy a külső régiókban helyezkedik el – igyekeztek hangsúlyozni: nincsen olyan, hogy ideális közösségi hely. Egy influenzajárvány esetén például a periféria a legbiztonságosabb, mivel a kevés társadalmi kapcsolatot fenntartó embereknek kisebb az esélye a fertőződésre. Ennek azonban ára van, a hálózatok szélén található személyek ugyanis kevésbé részesülnek például a közösségi információáramlásból is.

A csomópontokban állók veszélyeztetebbek a vírusokkal szemben, viszont jóval több információ jut el hozzájuk © sxc.hu

Mivel a közösségi hálózatban áramlanak az élet különböző „trendjei” (legyen szó boldogságérzetről, vagy akár a HIV-vírusról – az evolúciónak köszönhetően számtalan különböző „hálózati személyiség” jött létre a visszahúzódóktól kezdve az úgynevezett „szuperkonnektorokig”, akiknek számtalan társadalmi kapcsolata van. Christakis és Fowler szerint nincsen egyértelmű megoldás a különböző hálózati tényezőkkel kapcsolatos problémákra, az egyéni variáció ugyanis minden stabil közösségnek fontos eleme, legyen szó az ausztrál bennszülöttekről, vagy a Second Life virtuális világ lakóiról.

Az emberek közösségi szempontból is főemlősök, ezért az ilyen közösségek létfontosságúak a társadalmak működése szempontjából. Ha nem léphetünk kapcsolatba a hálózatunkkal, magányosnak és kétségbeesettnek érezhetjük magunkat, ez pedig komoly negatív hatást gyakorolhat egészségi állapotunkra is.

„A barátaink megfertőzhetnek különböző betegségekkel, s még el is hízhatunk a velük fenntartott kapcsolat miatt” – mondta Christakis. „Azonban ők a boldogság forrásai is. Ha a közösségi hálózatokról van szó, a pozitív jellemzők komolyan ellensúlyozzák a negatívumokat. Ezért botlunk lépten-nyomon különböző hálózatokba, így működik a társadalmunk. Az ilyen kapcsolatok a közösségek „ragasztói”.”