Aki csak egy kicsit is RGP/akciójáték rajongó, az már nagyon várta az Obsidian (nekik köszönhetjük többek között a remek, ám „befejezetlen” KOTOR II-t, ami ugyebár egy klasszikus) legújabb gyermekét. A játék forradalminak ígérkezett, a fejlesztő neve félig-meddig garancia volt arra, hogy kimagasló (és bugoktól hemzsegő) RPG szülessen, nem csoda hát, hogy mindenki csalódott volt, amikor tavaly bejelentették, hogy egy évet csúszik a játék megjelenése. Sebaj, gondoltuk, plusz egy év csiszolgatás, bizonyára egy gyöngyszemet kapunk majd kézhez, ha már így elhúzódik a fejlesztés…

Nos, a „gyöngyszem” végül megérkezett, és RPG- illetve akció-RPG-rajongó lévén rá is vetettem magam a steam-re, és vásároltam bőszen.

Mielőtt alaposabban nekiesnénk a szóban forgó „kémes-lopakodós-akció” szerepjáték kielemzésének, beszéljünk egy kicsit a vámpírokról. Meglepő fordulat? Talán annak tűnik, de mindjárt kiderül, miért is jött szóba a dolog.

Az igen hosszú című Vampire The Masquerade Bloodlines a világ egyik legjobb RPG-je. A fejlesztő cég azóta már szépen csődbe ment (megszűnt), a játékból alig adtak el pár darabot (elkövették azt a hibát, hogy a Half Life 2 megjelenésével egy időben dobták piacra… halló…. Marketing… van otthon valaki?), és mégis. A VTMB, ahogyan a rajongók hívják, megjelenése után hat évvel is az egyik „nem hagyományos fantasy” szerepjáték etalon, az über-mindent vivő Deus-Ex/Fallout1-2 páros (trió?) mellett. A VTBM bukásának egyik (ha nem az egyetlen oka) pedig nem volt más, mint a bugok… a bugok… és a hiperbugok.

Volt már rá eset, hogy a rajongók fejezték be a játékot...

Hiába jó egy játék, hiába remek a történet, a szereplők és a szabályrendszer, ha az egész termék optimalizálatlan, csúnya és hemzseg a hibáktól, akkor bizony bukni fog.  Így is történt, és így eshet meg, hogy a világ mai napig egyik legjobb játéka, a Vampire Bloodlines üzletileg egy óriási balfogás volt. A VTMB-t később a rajongók „összehegesztették”, így hat évvel később már olyan lett, amilyennek eredetileg megálmodták - a mai napig igen népszerű.  

Mostanra valószínűleg már mindenki kitalálta, hogy a 2010-es év VTMB-je a szóban forgó Alpha Protocol című játék. Ez röviden annyit tesz, hogy szinte sírva játszottam végig, mivel végig láttam benne a gyöngyszemet, amit az alkotók gondosan belebugyoláltak a ronda grafika – nevetséges animációk –idegesítő dizájnhibák szentháromságba. Nincs szomorúbb egy játéktesztelőnek, mint látni, hogy „istenem… milyen korszakalkotó játék lehetett volna… ha…” – és a „ha” után nyugodtan be lehet illeszteni írásom összes további bekezdését.

Grafika
Nem vagyok egy grafikaőrült (sőt, ha jó a játék, igazán nem érdekel annak „csicsázása”), ettől függetlenül szemem azért van. Ha egy játék azért ronda, mert annyit tud az engine, akkor azt mondom: istenem, ez van, ezt tudja a motor. De azért mégis… 2010-et írunk, ráadásul az AP az Unreal3 motorjával készült,  amivel fantasztikus látványvilágot lehet kihozni (Mass Effect 2 ugyebár…)

 Hogy ennek ellenére miért ronda az AP, az rejtély: talán direkt… A boldog 2000-es éveket felidéző kocka-pályatervezés, a borzasztó texturák, a fények/árnyékok helytelen vagy semmilyen használata és a művészeti vezető teljes hiánya (még a stáblistában sincs „art director”, szóval valószínűleg nem is volt) – íme a bizonyíték, hogy még az Unreal 3 motorral is lehet csúnyát alkotni, csak nagyon meg kell dolgozni vele.

Mielőtt bárki „lekommentezne”, hozzáteszem, jó pár pályát készítettem jómagam is hobbiból Unreal/Source motor alatt, és még azok is szebbek lettek, mint az AP, pedig én csak műkedvelő vagyok. Ha jó az engine, akkor azért nehéz csúnyát kihozni belőle… Kivéve, ha nem fordítunk rá elég időt, csak úgy „odacsapjuk”. Egy ötven eurós játék esetében azonban nagyvonalúság lenne megbocsátani ezt. 

De lássuk a lényeget: kit érdekel a grafika, ha a játék jó? 

Játékmenet.
A játék valóban jó…  lehetett volna. Ez érződik a remek (tényleg fantasztikus) sztoriból, a nagyszerű párbeszédekből, dialógus-elágazásokból. Elég ez egy jó játékhoz? Sajnos nem. Hiába a jó sztori, ha az AI (az ellenfelek mesterséges intelligenciája) valahol a Wizard Of Wor főellenség és egy agyoncsapott, ám előtte még bedrogozott mókus ügyességével vetekszik. Ellenfeleink állnak, bambulnak, egymás hulláira ügyet sem vetnek, jó szándékúan várják, hogy elreszeljük a nyakukat, míg máskor, mint egy lelkes kamikáze rohannak ránk, hogy majd jól „lekaratéjoznak”, és nem zavarja őket, hogy a kezünkben mondjuk éppen egy sörétes puska van. Soha ne akard pofon ütni azt az embert, akinél sörétes puska van – ehhez a képlethez nem kell diploma…

A karakterfejlődés rész teljesen rendben van.

Ráadásul a játék egyik fő eleme a lopakodás/kémkedős stílus lenne, ami teljesen „broken” ahogy szaknyelven mondják. Fogalmunk sincs mikor, és mitől vesznek észre, az árnyékokat sem úgy kezeli a játék, ahogy azt kellene, ráadásul mindehhez van egy idegesítő konzolos menü, ami nem sokat segít a letámadós/sötétből ráugrós játékmeneten.

Lehet persze lopakodni, de nincs értelme, inkább frusztráló a bugok miatt. Persze végig is rambózhatjuk a játékot, senki/semmi nem fog megállítani minket ebben. Ez még nem lenne baj, hiszen ahány játékos, annyi stílus, de mivel a lopakodás nem igazán működik, az egész kémkedős/sunnyogós hangulat értelmét veszti, és azt vesszük észre, hogy Gears of Wars stílusban nyomulunk, ami nem rossz ugyan, de az RPG-től messze van.

Technikai gondok
Ha 2010-ben az erőműnek beillő PC-men egy játék az egér forgatásakor elkezd „akadozni”, akkor a baj nem nálam van. Ha az FPS 60-ról 6-ra képes leesni csak azért, mert a főhős lecsúszik egy létrán (ami egy alacsony felbontású transparent textúrával borított ronda poligon, így a gépet nem igazán terhelhetné meg), ha a kamera a legváratlanabb pillanatokban a hátunk mögé kerül (magától!), valamiféle engine-bugnak köszönhetően, nos akkor abból én nem kérek. Ha mindehhez még hozzátesznek egy hekkelős minijátékot, ami úgy kezeli az egeret és a billentyűzetet, hogy még véletlenül se tudjuk megoldani a feladványt (holott látjuk a megoldást, csak éppen az egér nem úgy viselkedik, ahogy kellene), akkor a frusztráció-jelzőm már kezdi kiverni a biztosítékot.

Az egyik minijáték a sok közül.

Tegyük még hozzá, hogy az egér görgője nem működik a menükben, szöveget gördíteni görgővel 2010-ben, ugyan már… Mindezt fejeljük meg azzal, hogy az AP fejlesztői nem tudják, amit ma már minden játékdizájner tud (nem is tudom, hogy mehetett át a QA-n a játék): a játék lehet nehéz, de nem okozhat frusztrációt/idegeskedést. A nehézség/sikerélmény nevű patikusmérleg beállítása nem egyszerű, de hát éppen ezért külön szakma a játékok készítése. Az Alpha Protocolban található ordas játéktervezési hibákra jó példa a rögtön a játék elején bemutatott riasztó-hatástalanításos mini-game. Kössünk össze apró megszámozott áramköröket időre. Ha időben sikerül, nyerünk – a riasztó kikapcsolódik. Első eset: négy áramkör negyven másodperc alatt… Milyen érdekes… jópofa. Sikerül. Második eset: öt áramkör harminc másodperc alatt… jó. Szeretem a kihívást, nagyobb sikerélmény, ha megvan. Egy óra játék után: nyolc áramkör tíz másodperc alatt?  Huh? Elmennek ezek a… mondja ilyenkor a játékos, és visszatölti a Left4Dead kettőt, hogy lenyugodjon.

Megvegyem, ne vegyem?

Isteni finom cseresznyés pite, használt háromnapos zokniba csomagolva. Az Alpha Protocol egy remek játék – szuper sztori, jó újrajátszhatóság, kellemes karakterfejlődés (leszámítva a borzasztóan limitált karakter-testreszabást, már ami a főhős kinézetét illeti.). Mindezen jó dolgokat azonban elborították idegesítő megoldásokkal, játéktervezési hibákkal és bugokkal. A kamera néha megdöbbentő dolgokra képes, az egér sebessége pedig külön értekezést érdemelne. A menü annyira konzolos, hogy az már fáj. Várjunk egy egy-két (száz) foltozást és peccset, vagy a rajongók készítsenek párat, vagy maga az Obsidian, és akkor valóban jó játék lesz belőle. De addig sajnos inkább idegeskedés, mint élvezet. Csak grafikára/bugokra érzéketlen, hardcore RPG rajongóknak ajánljuk!