1852. november 13-án született Kiotóban Kómei császár és ágyasa, Nakajama Josiko gyermekeként, de nem a császári palotában, hanem egy e célra emelt kisházban, ahogy azt a feudális Japánban a szokás diktálta. Születésekor a Szacsi nevet kapta, négyévesen költöztették a császári palotába, majd nyolcévesen herceggé nyilvánították és felvette a Mucuhito nevet.

Japán akkor már harmadik évszázada a sógunátus rendszerében élt:

az istenek leszármazottjának tekintett császár palotájába vonult vissza, a hatalom 1603 óta a Tokugava-családból származó sógunok (a császár által kinevezett katonai diktátor) kezében összpontosult.

A sóguntól közvetlenül függő mintegy 180 daimjó, nagybirtokos viszonylagos autonómiával kormányozhatta hűbérbirtokait. A világtól hermetikusan elzárt szigetországot (a néhány külföldi kereskedőt csak Nagaszaki kikötőjébe engedték be) merev, a konfucianizmuson alapuló társadalmi rend jellemezte, a gazdaság alapját a rizstermesztés adta. A helyzet azonban a 19. század közepére megváltozott, mert a külföldi hatalmak ki akarták terjeszteni befolyásukat Japánra is. 1853-ban az amerikai Matthew Perry kapitány hajójával Edo (a mai Tokió) ágyúzásával fenyegetőzve elérte a kikötők megnyitását, de a fellendülő külkereskedelem jelentős rétegek elszegényedésével, az elégedetlenség növekedésével járt. Hamar kiderült, hogy az idegenek kiűzésére azok technikai fölénye miatt nincs lehetőség, ezért az 1866-ban hivatalba lépett utolsó sógun, Tokugava Josinobu az ország modernizálását tűzte ki célul.

Kómei császár 1867 januárjában bekövetkezett halála után Mucuhito lépett a Krizantém trónra. A lázadásokkal megbirkózni képtelen sógun 1867 végén lemondott, és miután egy rövid polgárháborúban teljes vereséget szenvedett, lelépett a politika színteréről. Az ifjú császár 1868. január 3-án ünnepélyesen deklarálta a hatalom visszavételét, majd októberben meghirdette a Meidzsi, a felvilágosodott uralkodás korszakát, és a Meidzsi-restaurációval valóban egy új korszak kezdődött.

Meidzsi császár 1872-ben

Wikipédia (közkincs)

Japán minden téren – politika, gazdaság és ipar, haderőfejlesztés, tudomány, kultúra, oktatás – gyors ütemben modernizálódott. A császárság székhelyét Kiotóból a keleti fővárosnak, Tokiónak elnevezett Edóba helyezték át, államvallássá az ősi sintoizmust tették, létrehozták az államtanácsot, amelyet kezdetben három főminiszter, majd 1885-től miniszterelnök vezetett. A császár maga is jelen volt a kormány ülésein és részt vett a napi politikában, bár továbbra is csak a legritkább esetekben szólalt fel.

A daimjóktól évjáradék fejében elvették birtokaikat, prefekturális közigazgatást, új adórendszert vezettek be, megszüntették az alsóbb társadalmi osztályok elleni jogi diszkriminációt, bevezették a kötelező iskolai oktatást. Elrendelték az általános hadkötelezettséget, ami a szamurájok katonai kasztjának végét jelentette, kudarcra ítélt lázadásuk ihlette Az utolsó szamuráj című filmet. A külföldön tanulók állami támogatást kaptak, a kiutazási tilalmat megszüntették, bevezették a jent és megalapították a Japán Bankot, elrendelték az általános tankötelezettséget. A belső reformok sorában azonban a legfontosabb lépés az 1889. február 11-én kihirdetett új alkotmány volt, az örökös monarchiában a császár korlátlan hatalmat kapott, létrejött a kétkamarás parlament. Japán politikai és gazdasági téren is nyitott a világ felé, diplomatái szerte a világban megjelentek, nyugati mintájú törvénykönyvet fogadtak el, minisztériumok jöttek létre, pártok alakultak.

A gyors léptékű iparosítást nagyfokú infrastruktúra-fejlesztés, majd gyors urbanizáció követte. Megjelentek az első ipari konglomerátumok (zaibacu), amelyek a legújabb nyugati termelési eljárásokat, felszereléseket honosították meg, olcsó termékeik így versenyképesek voltak a nemzetközi piacon. Az új Japán Birodalom sikeresen terjeszkedett, Kínával (1894-1895) és Oroszországgal (1904-1905) vívott győztes háborút, megszerezte Tajvant és annektálta Koreát.

A Meidzsi-restauráció alatt elterjedt a nyugati öltözködés, számos nyugati jövevényszó került a japán nyelvbe, az építészetben megjelent a historizáló és szecessziós stílus, a festészetben az impresszionizmus, de az ország alapjában megőrizte jellegét, ősi szokásait is.

A császár 1869. január 11-én kötött házasságot a nála három évvel idősebb Icsidzsó Maszakóval, aki - több évszázad után először - együtt viselhette a császárné és a császár hitvese címet. A császárné hivatalos eseményeken is megjelent férje oldalán, jótékonysági munkát végzett, többek között tevékeny szerepet vállalt a japán vöröskereszt létrehozásában. Mivel gyermeke nem lehetett, a szokásokhoz híven adoptálta férje egyik ágyasától született fiát, Josihitót, a későbbi Taisó császárt.

A számos betegségben (cukorbetegség, vesegyulladás, gyomor-bélhurut) szenvedő uralkodó 59 éves korában, 1912. július 30-án urémiában halt meg. A Japánban az uralkodói éra alapján Meidzsiként emlegetett császár a reformokban játszott pontos szerepe, a megbízható források hiánya miatt tisztázatlan. Az azonban bizonyos, hogy a modernizáció jelképe lett, aki a sógunok árnyékában élő elődeivel ellentétben aktív politikai szerepet játszott. A Meidzsi-korszakban végbement gyors népességnövekedés, a világkereskedelembe való bekapcsolódás, a sikeres külpolitika nemzetközileg elismert nagyhatalommá tette a felkelő nap országát.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.