Az Európai Unió LGBT jogokkal foglalkozó hat képviselője levelet írt Tarlós Istvánnak, Budapest főpolgármesterének, amelyben a hányatatott recepciójú melegfesztivál kapcsán elmagyarázzák a polgármesternek a kifejezés szabadsága és a melegjogok közötti összefüggéseket, az Unió vonatkozó rendelkezéseit és hangot adnak aggodalmuknak.

Tarlós válaszának képtelenségének megértése talán akkor a legegyszerűbb, ha a kedves olvasó elképzeli, hogy elmegy gyermeke iskola igazgatójához és szóvá teszi, hogy az elmúlt időkben nem a szabályoknak és az európai normáknak megfelelően biztosították gyermeke jogait az iskolában, mindenféle veszélynek volt kitéve, rossz hangokat hallani arról, mi az iskola viszonya a gyermekhez, ezért mind jobban aggódik.

Mire az iskola direktora valami olyasmit felelne, hogy engedje meg a kedves szülő, hogy erre ne is válaszoljon. Mármint arra a kérdésre, amivel a szülő fordult hozzá. Inkább beszéljünk arról, hogy már húsz éve mennyi baj van az iskola csatornáival és színes krétáival, ez az, ami őt érdekli, ezzel foglalkozik. Egyebekben: coki.

Tarlós ezt írja az Unió hozzá forduló képviselőinek: „Örülnék, ha nem fordulnának hozzám ebben az ügyben (…) Tájékoztatom, hogy az Önök által azonosított témával nem tudok foglalkozni.”

Skizofrén városban élünk. Tegnap a Szabadság téren  fehér bőrfotelben üldögéltem a tér közepén egy teraszon, olyan kávét és olyan narancslevet ittam, amilyet pár éve Budapesten nem lehetett kapni. A szökőkútban vízipisztolyozó gyerekek sivítoztak. A belvárosból mind nagyszerűbb, mind élhetőbb környéket alkot annak ambiciózus, fiatal polgármestere.

A Kossuth tér megújítása nem arról szól, aminek sokan látják, hogy kínos szobrokat húznak fel, vagy szállítanak el. A látványtervek szerint jó nagy kormányzati spam volt a ’44-es helyzet visszaállítása, egy modern, patinás, zöld, a Dunával szervesülő, közösségi tér lehet ott. A Kazinczy utca környéke éjszakánként olyan, amilyennek egy nyugati városban lennie kell: pezsgő, vidám, szerelmes, könnyed.

Visszatérő illúzió, hogy jó itt élni.

De amikor a város első embere a saját bunkóságát minden billentyű leütésével kiélvező, önnön pökhendiségében fürdőző levelében vall hitet arról, hogy az emberi méltóság, az önkifejezés szabadsága, emberek egy részének alapvető emberi jogai számára nem azonosítható probléma, akkor azt látjuk, hogy valami menthetetlenül sivár, érzéketlen, veszélyes helyen élünk.

Ahol egy főváros első embere megteheti, hogy identitását azzal fejezi ki, hogy ignorálandónak tartja mások alapvető jogait, ott mindnyájan veszélyben vagyunk.

Én zsigerileg utálok minden hangos szót, tömeget, zajongást, nyüzsgést. De hát nyilván ott kell lenni azon a felvonuláson, ahol azok vannak, akiknek problémáit azonosíthatatlannak érzi a város vezetője.

Se Tarlós nem fog már változni, se az a közpolitikai tér, ahol böfögve röhögnek egymásra elégedetten a macsó urak, hogy „milyen jól megadta nekik”.

Azért lehet valamit tenni, hogy mi, ennek a városnak lakói, érezzük mind többen, hogy sérülnek a jogaink, tehát sérül az életminőségünk, ha bárkinek megsérti attitűdjével, intézkedésével az emberi jogait, élet minőségét a közhatalom.