Nem értek egyet Schiffer Andrással. Komoly gondjaim vannak a Bayer Zsolt cikkét egyértelműen elítélő nyilatkozatának második felével. Azzal a résszel, mely szerint Bayernek a Magyar Hírlapban megjelent cikke kimeríti a közösség elleni izgatás tényállását, mélyen egyetértek. Azonban a második felével sem azért nem értek egyet, mert úgy gondolom, hogy semmissé tenné az első részt vagy pláne, hogy Schiffer kettős beszédet alkalmazna, netán a rasszisták és a cigányok közé pozicionálná magát.

Amit Schiffer állít, abban csak akkor találunk rasszista gondolatokat, ha nagyon akarunk. Nyilván létezik egy olyan politikai szubkultúra, amelynek hívei nagyon akarnak, sőt már azelőtt megtalálták azokat, hogy az LMP frakcióvezetője megszólalt volna. Csakhogy ugyanezen csoport szerint mindazok, akik a „jogvédő narratívát” képviselik 2006 őszével kapcsolatban, azok kizárólag faskókat pátyolgató fideszbérencek vagy más rémségek lehetnek. Azokkal viszont nem lehet és nem is érdemes vitatkozni, akiknél nem a saját gondolataik határozzák meg a politikai hovatartozást, hanem a politikai hovatartozás azt, hogy miről mit gondoljanak. Nyilván olyan politikai szereplők is léteznek, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy a baloldalon belüli helyezkedés során felhasználják a műfelháborodás kevésbé nemes eszközét. Igaz, hiba lenne mindenkit, aki ellenérzését fejezte ki Schiffer nyilatkozatával szemeben a fenti két – vitára alkalmatlan – kategória valamelyikébe tuszkolni, éppen ezért a felháborodottak fennmaradó részével és Schifferrel egyszerre polemizálnék.

Azzal az állítással ugyanis, hogy a magyar vidéken „közbiztonsági vészhelyzet van”, nem az a gond, hogy erősíti a cigányokkal szembeni sztereotípiákat. Ugyan miért erősítené azokat egy olyan állítás, amely egyúttal leszögezi azt is, hogy a bűnözés, a bűnelkövetés egyes formái nem az etnikai származással, hanem a társadalmi helyzettel állnak egyenes arányosságban? Ez a politikailag korrekt válasz a cigányság és a bűnözés közötti kapcsolatot firtató kérdésre. A falusi tolvajlás és a diszkóbeli késelés között ugyanis nem csak az elkövető bőrszíne lehet összefüggés, hanem annak társadalmi helyzete is. A rasszizmus valóban ott kezdődik, amikor előbbit állítjuk a középpontba, utóbbit viszont elhallgatjuk, Schiffer azonban nem ezt teszi. A „közbiztonsági vészhelyzet” emlegetésével az a baj, hogy olyan egész egyszerűen nincsen, vagy legalábbis erős retorikai túlzás. Rossz közbiztonság az van, de annak folyamatos vagy pláne robbanásszerű romlása – amelyet már nevezhetnénk vészhelyzetnek – nincsen. A közbiztonság egyszerűen rossz.

Tekintetbe véve, hogy a bűncselekmények ideális száma a nulla, a közbiztonság mindig rossz. Az, hogy a társadalom elvárja az államtól a közbiztonság javítását, érthető. Ahogy az is, hogy a politikusok ezt megígérik, és az is, ha a mindenkori ellenzék artikulálja a választók közbiztonságról alkotott véleményét. Különbségek persze vannak az egészen konkrétan rasszista, jogfosztó és szegregáló, a „színvak” létére kontraproduktív rendpárti, szigorító, valamint a társadalmi okok megszüntetését, mérséklését szorgalmazó megoldások között. A magam részéről abban semmi kivetnivalót nem találok, hogy Schiffer András az utóbbi mellett tette le a voksát, sőt. Engem az zavar, hogy a romló közbiztonság mítosza foglyul ejtette a közbeszédet.

Ami romlott, az nem a közbiztonság, hanem a szubjektív közbiztonságérzet, amely nem annyira a mérhető bűnözési rátával áll egyenes arányosságban, hanem az általános biztonságérzettel, amely viszont az életminőség, a jövőkép, az államba és annak rendőrségébe vetett bizalom függvénye. Ha ezek romlanak, romlik a biztonságérzet is. A bűnügyi statisztikák módszertana ugyan kritizálható, hatással van azokra a változó jogi környezet, mondjuk a lopások értékhatárának módosítása – a könnyítések a statisztikákban látszólagos javulásként, a szigorítások látszólagos romlásként érhetők tetten –, az egymást követő évek közötti kilengések pedig egyenesen alkalmatlanok arra, hogy az alapján tartós tendenciára vonhassunk le következtetést, azonban mindezeket figyelembe véve sem tapasztalható az elmúlt évtizedben olyan mértékű romlás, amelyet a közbeszéd feltételez.

Beszélhetünk ugyan arról, hogy a nyomorral, a társadalom szétszakítottságával összefüggő bűncselekmények nőttek az ország azon pontjain, ahol kirívóan nagy a különbség az életesélyek tekintetében attól függően, hogy hová születik az ember. Mindezek a jelenségek a megélhetési bűnözéstől az erőszakos vagy normaszegő magatartásig azért alakulnak ki térképre jól felrajzolható gócpontok környékén, mert az ott élők jelentős része elvesztette más eszközeit saját életének befolyásolására, vagy soha nem is bírt azokkal. Ezeket az eszközöket azok a képességek jelentik, amelyeket születéskori társadalmi helyeztünk határoz meg, a szociokulturális környezet, hogy milyen iskolába járunk, hogy milyen az anyagi helyzetünk. Ma Magyarországon egyre többen vannak azok, akiknek lehetőségük sincs ezen képességek elsajátítására. Az ilyen bűncselekmények ráadásul azt jelzik, hogy az életminőség, a boldogulás lehetősége az egész térségben, mindenkire érvényesen romlik, így közvetlenebb kapcsolatban van a szubjektív közbiztonságérzettel. Ez a tendencia azonban jóval korábban kezdődött, mint hogy a közbeszédben lecsapódott volna. Arról is beszélhetünk, hogy a szigorítás törvényszerűen vezet az elkövetési magatartás durvulásához, de ennek megjelenése a statisztikában viszont újabb keletű. A bűncselekmények számában robbanásszerű növekedés a rendszerváltást követően volt tapasztalható, a rá következő évtizedben stagnált, az ezredfordulótól 2009-ig csökkent. Az elmúlt három évben viszont kis mértékben újból emelkedett az ismertté vált bűncselekmények száma, ennek okát azonban pont a szigorítások statisztikára gyakorolt hatásában kell keresni. A közbeszéd azonban éppen az átmenetinek bizonyult csökkenés idején kezdett kiemelten foglalkozni a témával.

Kiragadott, de korántsem találomra, hanem az ismert események miatt célzottan kiválasztott példával élve Gyöngyöspatán az 100 ezer lakosra jutó bűncselekmények száma jelentősen kisebb volt, mint akár az országos, akár a megyei átlag, sőt a „cigánybűnözésről” beszélő Jobbikhoz kapcsolható „polgárőr” szervezetek és más extrémista csoportok megjelenése előtti években ez még csökkent is. Miközben a szélsőséges csoportok tevékenységét és annak utcai összetűzésbe torkolló következményét nehéz másképpen értékelni, mint a közbiztonság romlását az ombudsmani jelentés szerint „a nem roma lakosok egy része biztonságérzete növekedéséről számolt be az »egyenruhások« jelenléte következtében”.

Nem a közbiztonság romlott tehát radikálisan, hanem az arról szóló közvélemény. Nem elvitatva, hogy a társadalom jelentős része joggal érzi romlóként egy nagyobb halmaz, az életkilátásai részeként a közbiztonságot is, a bűnözésre leszűkíteni a problémát akkor is téves, ha azt elválasztjuk a cigányságtól. Az Athena Intézetnek egyik tanulmányában azt elemzi, hogy a biztonságiasítás fogalma hogyan befolyásolja a belföldi extrémista csoportok működését és ideológiáját. Ebben példaként említi Magyarországot, ahol „egy mára betiltott extrémista csoport, a Magyar Gárda, és a vele szövetséges politikai erő sikeres kísérletet hajtott végre, átalakítva a társadalmi diskurzust annak érdekében, hogy fontos parlamenti erővé váljon a szociális és gazdasági egyenlőtlenségek, valamint egyes társadalmi avagy állami diszfunkciók fenyegetésként való újraértelmezésével (»cigánybűnözés«).”

Azért nem értek egyet Schiffer Andrással, mert nem fúr eléggé mélyre. Azt várnám tőle, hogy a könnyen emészthető és még könnyebben kommunikálható magyarázat, a „romló közbiztonság” helyett a cigány és nem cigány társadalmat egyaránt sújtó kilátástalanságot, az eszköz nélküliséget, az ezeket segítő körülményeket, a szociális helyzet súlyosbodását, az oktatásból kivont pénzeket és az iskolai szegregációt nevezze meg.