A Nemzeti Együttműködés Rendszerének két ideológiai alaptétele van. Az egyik az, hogy magyar: jó, nemmagyar: nemjó. A másik az, hogy hú, de utáljuk mi a komonistákat. De valami kúúúúrvára útáljuk a komonistákat. Ki se lehet mondani, mennyire úúúútáljuk a komonistákat. Toporzék. (Kivéve azokat, akik üzletszerűen lefekszenek nekünk.) Most ez utóbbi ideologémával foglalkoznék behatóbban.

A kommunizmus áldozatai emléknapjának nagyjából az előestéjén Orbán Viktor így foglalta össze a 20–21. század magyar gazdaságtörténetét:

„Nos, amit a szépapáink tehát felépítettek, azt elvitte az I. világháború és az azt követő békerendszer. Amit dédszüleink építettek, elvitte a II. világháború és a békerendszer. Amit nagyszüleink és szüleink felépítettek, azt elvitte a kommunista rendszer botcsinálta gazdaságpolitikája, amely adósságcsapdába csalta, és kalitkába zárta az egész országot. […] Végül pedig amit a rendszerváltás után 2002-ig felépítettünk, leomlott 2002 és 2010 között.”

Az eleje stimmel is, Trianon szétzúzta a dualizmus kori fejlődés eredményeit. A dédszülők építkezésével már probléma van, ugyanis a II. világháborúnak nincs szorosan köze ahhoz, hogy 1938 és 1944 között faji alapon el- és lerabolták a nemzeti vagyon egyhatodát, 1945 és 1948 között pedig faji alaptól függetlenül mindent az égvilágon, amit lehetett (ezt hívták igazságos földreformnak és kártérítés nélküli államosításnak, a népé lett a föld, a gyár, a kocsma és az áruház!).

Ezután kezdtek újra építkezni Orbán Viktornak, elvtársainak és finom úri hallgatóságának a nagyszülei és szülei. Legalábbis a leszármazottak feltételezése szerint. Már amennyiben a köztulajdonon alapuló, sorstárs „népi demokráciáknak”, de legfőképpen a nagy Szovjetuniónak kiszolgáltatott, alapvetően működésképtelen gazdaság parancsra történő felépítés objektíve építésnek nevezhető. Ez – Orbán Viktor szerint – nem volt botcsinálta gazdaságpolitika, ez szüleink és nagyszüleink hőstette volt, ámde elvitte az eladósodás.

Pedig vehettünk volna példát Lubomír Štrougal elvtársról, a sztálinista belügyminiszterből lett csehszlovák miniszterelnökről, aki 1968 után nem hagyta ennyire eladósodni a Csehszlovák Szocialista Szövetségi Köztársaságot. Hát még a gazdaságpolitikai profik profijáról, a Kárpátok előző géniuszáról, Nicolae Ceaușescuról, aki elkergette az IMF-et és nemcsak elhatározta, hogy visszafizeti az országát kalitkába záró nyugati adósságot, de vissza is fizette, az utolsó centig.

Hogy pontosan mi is épült fel 2002-ig, ami aztán 2010-re lerombolódott, azt még nehezebb elemezni, de ha jól sejtjük, a kommunisták keze volt a dologban. Szerencsére, ha jól vesszük ki Orbán Viktor szavaiból, 2010-ben egy ötödik gazdasági ciklus kezdődött, azóta épül-szépül minden, föllendülőben az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatási szektor, és ezt már tényleg nem fogja lerombolni senki.

Mindebből azt szűrhetjük le, hogy miközben Orbán Viktor és úri közönsége piszkosul utálja a komonistákat, arról fogalma sincs, hogy miért is rossz az a rendszer, amit a komonisták csináltak, sőt miből állt az a rendszer, azonkívül, hogy a komonisták csinálták, akiket ők hivatalból piszkosul utálnak.

Ezek után látott neki február 25-én a NER a kommunizmus áldozatairól való megemlékezésnek. E sajátosan magyar emléknapnak van egy furcsasága. A kommunizmusnak rengeteg rémtette volt, és ha már magyarok vagyunk, megemlékezhetnénk Nagy Imrének és társainak a kivégzéséről is, amely az orbáni meghatározás szerint egy építő periódusba esett. De nem. Arról emlékezünk meg, hogy 1947-ben ezen a napon a szovjet megszállók jogellenesen letartóztatták, és a Gulagra vitték Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát.

Hadd idézzek egy korabeli kommentátort, így szidja a külföldre menekült kisgazdapárti miniszterelnököt, Nagy Ferencet 1947 nyarán, a kékcédulás választások előtt:

„Lehetetlen állapot egy olyan pártközi béke, melyben két, nagyjában és egészében azonos cselekedetet elkövetett ember közül az egyik Magyarország miniszterelnöke marad, a másik pedig börtönben ül. Mi lett volna, ha Nagy Ferenc Kovács Béla ügyével kapcsolatban – lehetőleg még letartóztatása előtt – nyíltan bejelenti, hogy őt is terheli annyi felelősség, mint Kovács Bélát, azonban ezt a felelősséget mindkettőjükkel szemben elsősorban politikai síkon kell levonni? Hogy nagy bátorság kellett volna ehhez? Sokkal kevesebb, mint amennyi vakmerőség kellett ahhoz, hogy valaki utóbb a tényállás ilyenfajta nyilvánossága mellett Kovács Béla elfogatása után három hónapig Magyarország miniszterelnöke merjen maradni!”

A kommentátort Bibó Istvánnak hívták. A róla elnevezett szakkollégiumban képezték ki – még az ún. kommunista rendszerben – a NER mai elitjét. A kékcédulás választások után eltelt tizenegy év és pár hónap. 1958 novemberében immár Bibó István ült a kommunisták börtönében, életfogytiglanra ítélve. Kovács Bélát pedig, miután kiengedték a Gulagról, és részt vett a Független Kisgazdapárt 1956-os újraalapításában, a Hazafias Népfront listáján beválasztották a Magyar Népköztársaság Országgyűlésébe. Ami nem Kovács Bélára vet rossz fényt, csak azt mutatja, hogy az ún. kommunista rendszer egy picit bonyolultabb volt annál, mint ahogy NER-Móricka elképzeli.

Csak hát ilyen egyszerű neki az agyberendezése, és aszerint is cselekszik. Vajon ötvenhat év múlva lesz-e külön, sajátosan magyar emléknapjuk az orbánizmus áldozatainak? És kinek a jogellenes letartóztatására emlékezünk majd?