Első ránézésre úgy tűnik, megérte kiböjtölni: hosszas recesszió után 2013 első negyedévében végre újra nőtt a magyar gazdaság, ami még úgy is biztatónak tűnik, hogy a tavalyi év utolsó szakasza siralmas, egyszersmind könnyen felülmúlható bázist jelentett a kormánynak. A friss elemzések is erre, illetve a tavalyi szökőnapra helyezik a hangsúlyt, amikor igyekeznek kontextusba helyezni a rideg számokat, de egyvalamiről mintha mindenki (beleértve a kabinetet és a vele állandó harcban álló Európai Bizottságot is) elfelejtkezne. A GDP, illetve annak növekedési rátája nem váltható át egy az egyben fejlődésre, és az ebben az egy mérőszámban mért felzárkózás önmagában nem sokat ér.

Azt még a GDP mint mérőszám kidolgozója, Simon Kuznets sem tagadta, hogy találmányát hiba lenne egy ország fejlettségét, vagy a lakosság gazdagságát kumuláló mutatószámként értelmezni. A GDP ugyanis nem ezt, hanem a gazdaság éves kibocsátását méri, ezt vetíti vissza a lakosságszámra (úgy, mint egy főre jutó GDP), és ennek az éves szintű növekedési rátáját értjük a gazdaság bővülése alatt is. Magyarul: technikai értelemben, pusztán a mérőszám sajátosságaiból kiindulva, távolról sem lehetetlen, hogy egy gazdag ország alacsony, és egy szegény pedig relatíve magas nemzeti összterméket produkáljon egy adott évben.

Annál is inkább, mert az éves adatokat számtalan, előre nem feltétlenül kalkulálható tényező torzíthatja (természeti katasztrófa, háború, aszály, stb.). Még komolyabban érdemes relativizálni a növekedési ütemet mint mutatószámot, hisz az természetes mivoltából fakadóan rendkívül erősen függ a bázistól: ha egy nagyon gyenge kiindulóponthoz viszonyítunk, átlag alatti gazdasági teljesítmény is tűnhet növekedésnek. Hogy a jelenlegi magyar gazdasági növekedés (hisz technikai értelemben az első negyedéves adatnak köszönhetően hazánkban véget ért a recesszió) egy ilyen jelenség eredménye-e, azt most még korai lenne megmondani, de annyi egészen biztos, hogy a tavalyi katasztrofális gazdasági teljesítményt nem felül-, hanem alulmúlni lett volna igazi szenzáció.

Gyakran felmerül, hogy a GDP számos olyan háztartási tevékenységet (gyermeknevelés, idősgondozás) sem vesz figyelembe, amelyek pedig gazdasági szempontból igenis produktívak és fontosak lehetnének. Ugyanígy nehézkes a nem piaci tevékenységek (honvédelem, rendvédelem) nemzeti össztermékben való kifejezése, de azt is fontos megemlíteni, hogy aggregált mutatóként a GDP elosztási kérdéseket sem képes feltárni, vagyis pusztán ebből az adatból nem tudjuk megítélni, hogyan oszlik el a nemzeti jövedelem a gazdaság szereplői között. Kevésbé régi keletű, de annál komolyabb probléma, hogy a nemzeti össztermékben a gazdasági fejlődés okozta természeti károk negatív hatásait sem találjuk meg, éppen úgy, ahogy arról sem szól a fáma, hogy milyen hatással van a jólétre az egészség, a biztonság, vagy a szociális kapcsolatok minősége. És akkor arról, hogy a GDP hagyományosan növekszik például a bűnözés növekedésének hatására, még nem is beszéltünk, ahogyan arról sem, hogy a mérőszám nem veszi figyelembe azt sem, hogy eközben annak elhárítására is komoly összegeket kell költenie a tőketulajdonosoknak.

Láthatjuk tehát, hogy rengeteg az aggály, ám ezek közül is van, amelyik kiemelkedik: jelesül, hogy a GDP-ből mint adatból még következtetni sem igen tudunk a gazdasági kibocsátás eloszlására, annak felhasználóira. A dolog akkor lesz igazán érdekes, ha az egészet Magyarországra aktualizáljuk – egy olyan országra, ahol (nemzetközi összehasonlításban) alacsonyak a bérek, és csökkenő tendenciát mutatnak az adóterhek, vagyis a GDP nagyobb része marad a tőketulajdonosoknál.

A kis, nyitott, alacsony bérszínvonallal rendelkező, csökkenő adóterhekkel operáló gazdaságokban tehát voltaképpen a profit a kulcs – más kérdés, hogy ennek a bizonyos profitnak a jó része nem feltétlenül hazai tulajdonosoknál, és még kevésbé feltétlenül az ország határain belül csapódik le. Sőt, a globalizáció terjedésének köszönhetően egyre komolyabbá válik a nemzetközi befektetők dominanciája az egyes gazdaságokban, ami egyszersmind azt is eredményezi, hogy a GDP-növekedés multiplikátor hatása nem a határokon belül fejti ki hatását. Hogy egyszerűen fogalmazzunk: hiába növekszik a GDP, ha a többlet nemes egyszerűséggel kiáramlik az országból, és a gazdasági hazai szereplői, a munkavállalók, az állam, és a helyi vállalkozások jóformán semmit sem érzékelnek a pozitív hatásokból.

Köztudott, hogy Magyarország (és egész Kelet-Közép-Európa) gazdaságában komoly túlsúlyban vannak a multinacionális cégek. A magyar tehát tipikusan olyan gazdaság, amelyben a GDP növekedése önmagában csak a kibocsátás növekedését jelzi, de semmit nem mond a lakosság, a munkavállalók, vagy a hazai kis- és középvállalkozások jövedelmének, jólétének alakulásáról. Nem tudjuk meg belőle, hogyan alakulnak a bérek, miképp változik a lakosság és a kormányzati szektor megtakarítása, nő-e a közvagyon, változik-e az önkormányzatok helyzete. Összehasonlítási alapnak kiváló, de önmagában még a GDP-növekedés sem garantálja a jólét, a szigorú értelemben vett életszínvonal növekedését, különösen nem pedig Magyarországon.

Félreértés ne essék, a GDP-növekedés fontos, sőt elengedhetetlen záloga annak, hogy Magyarország végre fejlődési pályára álljon. De, mint minden más gazdasági adatot (lásd GDP-arányos államadósság, költségvetési hiány), úgy ezt is illik kontextusba helyezni, hiszen önmagában értelmezve – mint azt láttuk – tulajdonképpen nem sokat jelent, illetve amit mégis, az a jólét, illetve a hazai életszínvonal változása szempontjából gyakorlatilag megfoghatatlan. És itt még csak nem is arra kell gondolni, hogy – mint azt különböző kutatók már évekkel ezelőtt kimutatták – a GDP-növekedése és egy adott ország állampolgárainak elégedettségi szintje között már-már negatív irányú a kapcsolat, elég, ha mondjuk elmorfondírozunk azon, érdemes-e ma Magyarországon vállalkozást alapítani, továbbtanulni, családot alapítani, vagy állami pályázatokon részt venni.

A sok bizonytalan és relatív fogalom között egy dolog látszik biztosnak: attól, hogy 0,7%-kal nőtt az első negyedéves GDP-nk, még nem fogunk jobban élni, mint négy két éve.