szerző:
Lévai Júlia
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Pontosítás TGM-hez.

Amúgy indokoltan háborgó cikkében TGM ezt írja a nyolcvanas évek Lapkiadó Vállalatáról:

„ez a cég közvetlen pártirányítás alatt állt. (Itt „párton” az MSZMP-t értjük.) A Lapkiadó jogi osztályán nyilvánvalóan csak a legeslegmegbízhatóbb káderek tevékenykedhettek. A Lapkiadó Vállalat – már fogalma szerint is – a sajtószabadság ellenkezője. Egyesítette magában a pártos sajtóirányítást és a cenzúrát.”

Ez a mondat úgy ahogy van, hamis.* És nemcsak azért, mert a nyolcvanas években közvetlenül szinte egyik kiadó sem állt pártirányítás alatt (erre nem is volt szükség, hiszen akkorra az újságírók rendszerhű része már begyakorolta, hogy mit „kell” írni, ment az magától is). Hanem a mondat azért sem állja meg a helyét, mert a sajtó egésze egyre kevésbé volt monolit. Hogy mást ne mondjak, megjelentek addig elképzelhetetlen irányzékú, alternatív fenntartású lapok is, mint pl. a HVG, amely 1979-től (!) a Magyar Kereskedelmi Kamara kiadásában került be a színesedő képbe. Ezen belül pedig ez a lapkiadó – az annál valóban jóval keményvonalasabb Hírlapkiadóval szemben – ekkor már maga volt a modernitás és a vállalkozó, nyitott szellemű újságírók (sőt, olykor állásukat vesztett ellenzékiek vagy zenészek) menedéke, akiknek akár formális (sine cura) állást is adott, hogy ne ragadjanak be a „közveszélyes munkakerülő” státusába.

Vezérigazgatója, Siklósi Norbert a politika fenegyerekének számított, aki reggel és este szovjet, albán és ki tudja, még milyen, „baráti” delegációkkal pálinkázott-borozott-kávézott, napközben azonban az új, társasági törvényt kihasználva létrehozta pl. a Magyar Média nevű, önálló és kereskedelmi szellemben dolgozó leányvállalatot. (Amelynek azután sikerült megvalósítania a „minden rendszernek a legrosszabb hagyományait” elvét, és így botrányt botrányra halmozott, de ez már egy másik kérdés.)

Siklósi elképzelhetetlen helyekről és módokon szerzett pénzeket ahhoz, hogy modernizálja a lapkiadást, és totálisan felbontotta az addig szürke, pl. színes borítót is csak ünnepnapokon látott sajtó szerkezetét. Magazinokat adott ki, és kifejezetten pártolta a szabadabb szellemű, valós elemzéseket tartalmazó lapokat, amelyek fenntartását a Szovjet Nő és hasonló című propagandalapok pénzeinek átcsoportosításával is finanszírozta. Az ott megjelenő, akkori Magyar Nemzet, ha szordináltan is, de a demokratikus rendszerváltás egyik erjesztőjévé vált: hosszasan a viszonylag legszabadabb véleményoldallal rendelkezett, s az Erdélyből érkező Bodor Pál státusban dolgozhatott a lapnál, ami a Hírlapkiadónál elképzelhetetlen lett volna. Siklósi minden pillanatban ott játszotta ki a rendszert, ahol érte, és ha egy általa segített, új lapnak a Tájékoztatási Hivatal nem akart szabályos engedélyt adni, akkor – kihasználva a párt és a minisztériumok lappangó rivalizálását – periodikaként, ideiglenes minisztériumi engedéllyel nyomatta ki, amíg tudta. A rendszer velejéig cinikus volt, de nem párthű és „kommunista”.

Az sem igaz, hogy a vállalat jogi osztályán feltétlenül az egypártrendszer hívei dolgoztak. Ilyesmit már csak azért is értelmetlen állítani, mert hiszen a politikailag kényes ügyek nem a jogi osztályokon dőltek el, így a munkajogi perekben, amelyeken az ottani jogászok dolgoztak, vajmi kevés jelentősége nem volt annak, hogy a jogász rendszerhívő-e vagy akár „rendszerellenes” (ahogyan akkor az ellenzékieket hívták).

Természetesen elképzelhető, hogy Karas Monika részt vett olyan, vállalati perekben, amelyekben kimutathatóan az egypárti, bolsevista szellemet képviselte mondjuk a Nyugdíjasok Lapja rovatvezetője kontra főszerkesztője perben. Ám akkor kérjük szépen az ilyen példát. Ha ugyanis ilyen nincsen, akkor azt kell gondolnunk, hogy TGM egy percig nem nézett utána konkrétumoknak, és maga is megelégszik azzal, hogy az emberek értékeléséhez elég annak a rendszernek a homogenizálása, amelyben éltek.

 

Pedig ha megnézné a cikkéhez írt kommentárokat, láthatná, hogy nagyon nem elég – ő maga is ennek az összemosásos logikának a jegyében válhatott „liberálkomcsivá”, amiről mindent elmondhatunk, csak azt nem, hogy a valóság hiteles leírása.

És talán mégse legyen mindegy, hogy volt a kádári rendszernek jobboldali-nacionalista ellenzéke is, amelynek ideológiája épp most szökken a legmagasabban szárba – tán mégis több tanulsághoz vezetne azt megtudni, hogy egy-egy káder onnan, vagy csak a merő pragmatizmus és számítás oldaláról érkezett-e, ha már cikk íródik róla.

 

* Tamás Gáspár Miklós mai cikkében időközben pontosította hét eleji állítását, ám Lévai Júlia korábban elküldött cikkét ennek ellenére közöljük.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!