Történt, hogy mikor a magyarok a közgáz Marx-szobrán felbuzdulva egyre több szobrot és utcanevet és egyéb, nekik nem tetsző dolgot retusáltak ki a valóság fényképalbumából, beköszöntött a világvége. Hiszen a magyarok tulajdonképpen a világot nem szerették. Mert hogy olyan kívülálló volt. Nem tudni, hogyan, miként jött el a nagy kiretusálódás, körbement-e a világon, mint körkapcsolás a szilveszteri pezsgődurrogtatásról, vagy csak úgy egycsapásra ért véget minden, mintha a film szakadt volna el. Vége lett, na. Agyő, fakabát; szervusz, világ!

Persze nem úgy Magyarországon. Annak nem lett vége. A magyarok, akiket a külvilág amúgy sem nagyon érdekelt, még jó hosszú ideig észre sem vették volna, hogy körös-körül véget ért a világ, ha a piacon ki nem fogy az ukrán csempészcigi. Nem volt már Ukrajna, ahonnan érkezett volna, Záhonynál a semmibe futottak a sínek. Nacionalista berkekben fölzúdulást okozott, hogy a világvége szemmel láthatóan betartotta az aktuális politikai határokat, és semmit sem tudott Nagy Magyarországról, meg a hungarus lelkekbe égett ősi gyepűkről. Se honvéd többé, se Hargita! Meg amúgy Kárpátok se, nem hogy a medencéjük. Csonkavilág lett, na, nem egy mennyország. Idegenbe szakított nemzettestvéreink tömbben és szórványban váltak múltidővé – némileg érthetetlen módon még a kettős állampolgárok is, ami arra utalt, hogy a világvége inkább az adózást vagy a tartózkodást, mintsem a borítékszavazói hevületet vette alapul a szelektáláshoz. Már csak azért is, mert Magyarországon meg megmaradtak mind az ott lévő külföldiek. Hiába, semmi sem tökéletes – mondták a nacionalisták, de azért mosolyogtak. Mégiscsak nagy csuda volt ez, hogy az egész világon csak a mi Hazánk maradt!

A kormány rutinból megpróbálkozott az egész ügyet az ellenzék nyakába varrni („felszólítjuk Bajnai Gordont, Gyurcsány Ferencet és a bukott maffiabaloldalt, hogy az általuk szétlopkodott világot adják elő!”), a legfőbb ügyész rutinból vizsgálatot indított, de hát ez a magyarázat éppoly kevéssé tűnt helyénvalónak, mint az ellenzék punnyadt „világmutyizása”, meg hogy „a világot talán leginkább a Simicska Lajosok és oligarchatársaik svájci bankszámláin kellene keresni”, merthogy hát ugye Svájc sem volt már. Na, és persze nemzetközi bankok sem voltak.

Hamar rájöttek a politikusok, hogy ebben a dologban azért van fantázia: „Magyarországnak immár nincs külföldi adóssága, leráztuk a gyarmati létet”, nyilatkozta a Miniszterelnök, „világelsők lettünk minden téren”. Összevonták a belügy- és a külügyminisztériumot, amelyet ezentúl hat miniszter, tizenkét miniszterhelyettes, negyvenkilenc államtitkár és háromezerkétszáztizenhat trafikos irányított. Extra Hungariam non est vita, jelentette ki modern latintudását fitogtatva a közoktatásügyi államtitkárasszony, és egyetlen tollvonással megszüntette az idegen nyelvek közoktatását. Az esztergomi érseket I. Töhötöm néven pápává szentelték, és ő rögtön kibocsátotta az Egyetemes Magyar Katolikus Egyház első nemzeti nyelvű bulláját, az „Isten kalapja elveszett, de Homlokán a bokréta mi vagyunk” kezdetűt, amelyben – az újonnan alakult Semjénita-Lázárita Rend javaslatára – keresztényi kötelességgé tette a szalonka- és fácánvadászatot.

Az MSZP, a DK és az Együtt-PM Szocialista Internacionálénak nyilvánították magukat, és kijelentették, hogy Magyarországon globális léptékben is párját ritkítja a kormányzati korrupció, ami persze addig is igaz volt, de immár végképp szembeötlő. A többi párt is fellelkesült; az LMP nevében immár a világpolitika megváltozásának lehetőségét hirdette, a Jobbik a „Világon a Legjobbra” változtatta a nevét, bár Izrael eltűntével a párt komoly identitásválságba, Oroszroszág hiányával pedig pénzügyi nehézségekbe sodródott, ezért saját tagsága körében jelölt ki önkéntes bűnbakokat, akiket pellengérre állíthatott.

Történtek persze próbálkozások rá, hogy kitalálják, mi történt. A kormány először egy galambot küldött ki Azerbajdzsán irányába, de semmi olajág (esetleg csak olaj, ami pedig előkelő helyen szerepelt a kormányzati remények között). A galamb eltűnt, ahogy elhagyta az ország légterét. Ezek után létrehozták a Julianus Barát Magyarságfelkutató Intézetet, amely jelentős költségvetési támogatása dacára sem talált egyetlen clevelandi néptánccsoportot vagy ausztrál nyilas hagyományőrző baráti kört, akiket meghívhattak volna élménybeszámolót tartani. Az ellenzék eközben Brüsszelt hívogatta mobilon, de az előfizető sosem volt kapcsolható, aztán meg lemerült a telefonjuk.

 „A létezés határain világ-végvárrá lettünk” – summázta szomorú búcsúversében egy nagy magyar költő, majd halálra itta magát. Sokan mások is a halált választották. Közöttük különösen nagy számban voltak a tévésorozatok rajongói, akik azzal szembesültek: soha nem lesz már következő epizód, illetve a Facebook-részvények tulajdonosai. Utóbbiakat a végsőkig kitartó maroknyi iwiw-hívő gúnykacaja kergette öngyilkosságba.

Aztán a magyarok rájöttek: tulajdonképpen jó ez így. Legalábbis nem rossz. Magyarország diszkrét virágzásnak indult. Egyre-másra épültek az új stadionok, ahol a világklasszissá avanzsáló magyar futballisták egyszerűen minden meccsüket megnyerték más, szintén világklasszis magyar futballisták ellen. Magyar szakemberek tanultak a világ élvonalát alkotó magyar egyetemeken. A magyar ipari növekedés maga mögé utasította Kínát, amelynek ipari növekedése immár zéróra redukálódott. Magyarországon rendezték az Eurovíziós Dalfesztivált, amelyet természetesen magyar előadó nyert, egy bajuszos, barackpálinkázós fiatalember, aki pörgekalapban Ákos-nótákat énekelt. Lett olimpiánk, ahol nem győzték játszani a magyar himnuszt (amit ezért egészen a death-metal ütemére kellett gyorsítani), a magyar lányok-fiúk lettek a legszebbek (persze a legrondábbak is, de ezt nem volt ildomos emelgetni), a világot a magyar konyha pörköltszaga lengte be; végre világnemzet lett a magyar, és igen jól érezte magát; „eddig is mindig ezzel a cudar világgal volt csak a baj, nem velünk”, mondogatták a magyarok, amíg a világ és még hét nap.

Addig meg boldogan éltek, amíg ki nem haltak.