A német és a francia gazdasági miniszter olyan javaslattal állt elő, amely a teljesen befulladt európai integrációnak új értelmet, világos célt és határozott irányt adhat. Magyarország pedig elgondolkodhat azon, részt akar-e venni az egészben – de leginkább azon: miért nem fog.

Orbán Viktor kapcsán egy valamit mindenképp el kell ismernünk: kiváló érzékkel érti félre a külföldi folyamatokat. Például amikor ő még mindig a szárnyaló török autoriter állam gazdasági sikereit dicsérte, e modell gazdaságilag már jelentősen lassult, és a júniusi választások óta politikailag is kimúlt. Az Európai Unió kapcsán is bízhatunk Orbán helyzetfelismerő képességében: miközben ő évek óta temeti az európai integrációt és a "neoliberálisoknak" kedvező nemzetállamiságot védi, az európai egység híveinek két jó hírrel is szolgálhatunk.

Az egyik egy felmérés, amely azt mutatja, hogy az európai egység gondolata továbbra is igencsak népszerű az európai népek között. Az amerikai Pew Research Center felmérése szerint a 2013-as mélypontról növekedésnek indult az európai integráció népszerűsége, és hiába erősödnek számos országban az EU-kritikus hangok, a többség – még a briteknél is, bár ott csak hajszálnyi előnnyel – jónak, országa számára pozitívnak tartja az EU-tagságot és az európai integrációt.

A jobb- és baloldali populista pártok megjelenését persze a felmérés szerint sokan jónak ítélik – de vélhetően azért, mert talán éppen ők lesznek azok, aki mozgásra, gondolkodásra kényszeríthetik az integráció híveit. A jobb- és baloldali EU-ellenes pártok megerősödésének legfőbb oka, hogy az európai válasz nem egyértelmű (a 2007-es lisszaboni szerződés óta semmi érdemleges nem történt az európai politikában) és még kevésbé szimpatikus (ugyanis Angela Merkelnek sikerült az európai álmot a spórolás parancsára szűkíteni).

Az EU-ellenfelei nem lettek többen, csupán a hívei halkultak el. Nincsenek nagy tervek, az óvatoskodás pedig bátortalanságnak tűnik. 2005 óta, amikor is a franciák és a hollandok népszavazáson mondtak nemet az európai alkotmányra (ráadásul a széljobb mellett mindkét országban a baloldalról is igen sokan őrjöngtek a mélyebb integráció ellen), az európai egység ügye egy helyben téblábol. 2007-ben aztán sikerült a lisszaboni szerződést valahogy elfogadtatni, de a száraz, unalmas, szellemtelen szöveg annyira volt felemelő, mint egy üzemi szabályzat. A működést biztosítja, de se célt, se eszmét nem tartalmaz.

Ezért igen jelentős a másik jó hír. A brit Guardianban június elején Sigmar Gabriel német és Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter közös cikket írt az európai integrációról. Az ilyenkor várt semmitmondó pátosz vagy spórolós szigorkodás helyett a két szociáldemokrata politikus olyan tervvel állt elő, amely konkrét és távlati. Gabriel és Macron szerint a jelenlegi válságból – amely főleg az eurózóna strukturális hibáiból adódik – csak úgy lehet kijönni, ha a jelenlegi válságkezelgetést, toldozgatást-foltozgatást felváltja egy olyan terv, amely lendületet ad az európai integrációnak, és nem mellesleg megoldja az eurózóna kezdettől jelen lévő belső hibáit.

Az európai egység gondolata – amely az első világháború utáni katolikus gondolatiságból és a második világháború utáni kereszténydemokrata bátorságból forrásozik – a szociáldemokrácia felől kaphat új lendületet. Az európai válságkezelés legnagyobb gondja eleve, hogy a legtöbb országban nincs szociáldemokrata válasz a merkeli szellemtelenségre.

Maga az euró bevezetése egykoron politikai döntés volt: a franciák ennek révén akarták a német gazdaságot és politikát egyértelműen Európához kötni, és mivel a kilencvenes évek elején még valóban európai kancellárja volt Németországnak, Helmut Kohl az eurótól az európai integráció elmélyülését remélte. A politikai szándék, főleg Kohl részéről, mindenképp tiszteletreméltó volt, de végül az eurózóna olyan hiányoságokkal jött létre, amelyek miatt nem egységet, hanem vitákat, válságot eredményezett.

Az euró azért nem lehetett sikeres egységes valuta, mert hiányzott mögüle az egységes gazdaságpolitika. Azaz az egyes országok a maguk erősségeivel, gyengességeivel vezették be az eurót, amely így a korábban is meglévő – de az önálló valuták miatt alakítható – különbségeket megmerevítette, sőt, súlyosbította. Az euró a németeknek túl gyenge, a délieknek túl erős – és nincs olyan mechanizmus, amely ezt a különbséget kiegyenlítené. Az euró válsága nem a valuta válsága, hanem azon szerkezeté, amelyben az egységes valuta mellé nem jött létre egységes gazdaság-, sőt akár egységes szociális politika.

A politika persze nem elméletek megvalósításáról szól – de nem árt, ha a gyakorlat levonja a megfelelő konzekvenciákat abból, ha többször is nekimegy a falnak. Ma az európai politikában hiányzik mindehhez a képesség és az akarat: Angela Merkel például még mindig úgy gondolja, hogy érdemes párszor falnak menni. Mármint egyedül a spórolást mint európai célt megjelölni. Ha azonban az egész európai integrációnak, s pláne az eurónak annyi az értelme, hogy az északi államok spórolási programokat írnak elő a déliek számára, akkor tényleg még az is jobb, ha mindenki visszatér a régi valutájához. Ez a jelenlegi helyzetnél északiaknak és délieknek egyaránt kedvezőbb lenne. Az európai integráció számára persze olyan kudarcot jelentene, ami teljesen hiteltenítené az ügyet.

A 2005-ös alkotmányozási fiaskó után ma nagyon kevesen mernek azonban nagy ötletekkel előállni. Az alkotmányozás akkori atyja, Valéry Giscard d´Estaing korábbi konzervatív francia államfő tavaly mégis megfogalmazott egy olyan javaslatot, amely ismét mélyítené az integrációt – igaz, szűkítené is egyben. A politikus szerint nem is annyira a 2005-ös kudarc, mint inkább a 2004-es (és 2007-es) nagy keleti bővítés lassította le az integráció addigi folyamatát. Addig az európai egység gyakorlatilag folyamatosan haladt előre – a keleti bővítéssel azonban olyan jelentős különbségek jelentek meg, amelyek lehetetlenné tették a továbbhaladást.

A régi tagállamok között lehetséges lett volna a gazdaság- és szociális politika egységesítése, de azt gondolni, hogy mondjuk a holland és a bolgár gazdaság- és szociális politikát egységesíteni lehet, merő illúzió. A korábbi francia elnök ezért eleve abból indul ki, hogy ha az integrációt folytatni akarjuk, akkor szűkíteni kell a résztvevők körét. Például az eurózónára, elvégre ott az egységes valuta valóban megkívánja legalább a gazdaságpolitika egységesítését. (A 2014-ben megjelent könyvben Giscard d´Estaing persze nagyvonalúan kifelejti az eurozónából a keleti tagállamokat, egyedül a lengyeleknek szorítana helyet a keleti tagállamok közül az új európai integrációban.)

A francia elnök tervét (országát) Europának nevezné el: az Európai Unió azon tagállamai, amelyek képesek rá, és akarják is, ennek keretében indulhatnának el az európai föderáció felé. Az egységes intézmények mellett itt már a gazdaság-, szociális vagy munkaerő-piaci politikák is egységesebbek lennének, biztosítva az élethelyzetek hasonlóságát. A mai Európai Unió ugyanis éppen erre (az élethelyzetek közelítésére) nem alkalmas, ugyanis a négy alapvető szabadság egyelőre csak a különbségeket merevíti meg, de nem oldja fel őket: a keleti munkaerő elvándorol, és a keleti tagállamoknak eleve csak akkor van esélyük a belső versenyben résztvenniük, ha a fizetéseket és a munkavállalói jogokat – ahogy Orbán Viktor kormánya szorgalmasan teszi is – tudatosan leszorítja, alacsonyan tartja.

Nem lehet azonban még konföderációt sem létrehozni egy olyan térségben, ahol a különbségek a holland jóléti államtól a bolgár nyomorig terjednek. A konzervatív Giscard d´Estaing nem holmi baloldali utópista, aki abban hinne, hogy e különbségeket fel lehetne, fel kéne oldani. A terve persze idealista, amennyiben is az európai integráció folytatását szorgalmazza, de realista, amennyiben is csak azon országokat hívná meg, amelyek között a különbségek nem áthidalhatatlanok.

Sigmar Gabriel és Emmanuel Macron német és francia gazdasági miniszterek terve sok tekintetben erre az alapötletre épül. Arra a felismert szükségszerűségre, hogy az egységes valuta egységes gazdaságpolitikát igényel; és arra a realitásra, hogy ilyen egység a jelenlegi összes EU-tagállam között nem tudna létrejönni.

Az az ötlet, amit a két szociáldemokrata miniszter felvázolt, nem szól másról, mint a kétsebességes Európáról. A jelenlegi Európai Unió befulladt, ugyanis olyan óriásiak a belső ellentétek, hogy nem tudja megtenni a szükséges ugrást a nagyobb egység felé. A mélyebb integráció csak egy szűkebb, válogatottabb kör számára lenne lehetőség. Giscard d´Estaing gyakorlatilag a nyugat-európai államokat hívná meg az elitklubba; a francia és a német gazdasági miniszter azonban egyszerűbb döntést hozott: az elitklub az eurózóna lenne.

Ezen belül jöhetnének létre azok a mechanizmusok és intézmények, amelyek a közös valuta mellett közös gazdaság- és szociális politikát is lehetővé tennének. Ez kétszeres szükséglet: egyrészről az euró válsága másképp, mint az elfelejtett közös gazdaságpolitika megteremtésével, nem oldható meg; másrészről az európai integráció egy homogénebb közegben könnyebben folytatható.

Magyarország persze kívül reked. Az eurozónának nem tagja, gazdasági fejlettsége és kulturális értékei alapján eleve kétséges, hogy mi keresnivalója lenne egy mélyebb európai egységben. A magyar választók 2010-ben és 2014-ben is többségben igent mondtak az EU-ellenességre (e tekintetben a Fidesz szavazataihoz a Jobbikéit is hozzáadhatjuk, de akár az LMP-éit is). A magyar kormánypolitika meg eleve azt célozza, hogy Magyarország egy majdani mag-Európa olcsó és jogfosztott összeszerelő műhelye lehessen.

Gabriel és Macron javaslata csupán intézményesítené azt a különbséget, amely ma is feszül a fejlett és fejletlen EU-tagállamok között. Az európai integráció pedig másképp tényleg nem folytatható, csak ha beismerjük: azon országok, amelyek gazdasági helyzetük és/vagy értékrendjük alapján jelentősen eltérnek az európai integráció magját alkotó államoktól, csupán akadályok. Az Európai Egyesült Államok terve csak olyan országok között teremthető meg, amelyek fejlett, liberális demokráciák. Magyarország ma nem fejlett, és nem akar liberális lenni.

Remélhetjük, hogy legalább az előszobáig azért még így is előre engednek majd bennünket.