© AP

A lassan mögöttünk hagyott év az irracionáliák jegyében kezdődött. Nagyjából mindenki tudta a politikai elit soraiban, hogy a hazugságok számának megugrásával a mennyiség minőségbe csapott át. Aminek oka furamód – pontosabban nagyon is logikusan - épp az volt, hogy a négy évvel korábban a hatalomra kerültek megtették, amit korábban senki: teljesítették választási ígéreteiket. Minek következményeképp lett is olyan hiány, amely gyökeresen megváltoztatta a belpolitikai indíttatású valóságtorzítás természetét. Korábban a politikusok megszokásból, kedélyesen hadováltak, a nép pedig rutinosan cserélte le a mindenkori kormányt a mindenkori ellenzékre. Tudván, hogy bár a választási programoknak fele sem igaz, cserébe a dolgok maradnak a régi kerékvágásban, nem bolygatják a kádárizmus gyantájába fagyva vegetáló ellátórendszereket.

Most viszont nem eggyel, hanem sokkal nőtt a tét. Idén már rég nem csak arról volt szó, hogy a kilátásba helyezett jóléti Kánaán – mint azt megszoktuk - nem egyéb csalóka fénytörésnél. Hanem arról is, hogy azt is vissza kell szedni, amit kiosztottunk. A jóléti állam mítosza pont azáltal foszlott szét, hogy meg akarták valósítani. A Szovjetunió úgy múlt ki, hogy halálra fegyverkeztették. A posztszocialista kora- és torzszülött jóléti állam pedig azáltal, hogy halálra költekeztették az infantilisan populista lózungokban tobzódó nagypártok. A hazugságok nyíltszíni lelepleződése reményeink szerint hozzájárul ahhoz, hogy a jámbor polgár ezentúl nem édességért és játékautóért hisztiző kisgyerek gyanánt, hanem tudatos vásárlóként jár-kel a demokrácia nevű gigantikus hipermarketben.

Talán groteszkül hangzik, de hosszú távon az is javunkra válik, hogy Magyarország átesett a tűzkeresztségen. Elindulva a rendes, nagykorú jogállammá válás útján. Ahol bizony rendszeresen előfordul, hogy politikai ultrák őrsi gyűlés utáni szabadfoglalkozás keretében kirakatokat zúznak be, utcakövet tépnek fel, felgyújtanak ezt-azt. Mire a rendőrség is teszi a dolgát, szétzavarva-begyűjtve a turbulens elemeket. Ahol ez a közéleti folklór marginális, de ismert része, ott komolyan vehetően senki nem vizionál a parlamentáris demokráciát fenyegető, az ellenzék vezére által összeverbuvált szélsőjobboldali rohamosztagokról vagy a népuralmat fenyegető, kormány általi rendőrterrorról. Maroknyi felhergelődött kriptonyilas garázda nem barna veszedelem – ahogy néhány tűrhetetlen, elvtelenül, a mundér becsülete végett takargatni próbált rendőri túlkapás sem azonos a Rákosi-diktatúrával.

Nagyrészt ezzel telt az év. Hogy így elvoltunk magunkkal (foglalva), kevesen irányították vigyázó szemüket külországi tájakra. Pedig ha a belföldön a katarzis, odakint inkább a fundamentalista horror előérzete volt a domináns. Szörnyállamok – Phenjan, Teherán – önjelölt vezetői dörömbölnek az atomklub kapuján. Az utóbbi által pénzelt iszlám milícia libanoni szállásterületéről rakétákkal lövi a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját, miközben a világ túlfelén Hugo Chavez osztódással szaporodik, mint fogban az idegen anyag.

© AP

Az iraki demokrácia pedig jelek szerint halva született. Az emberiség széthullóban lévő bölcsőjét vérrel átpingáló helyi törzs- és klánfőnökök, vallási gengszterek, politikai szociopaták már nem is annyira az USA csapatait, hanem egymást – meg persze a vétlen irakiak millióit – tizedelik. Amerikát ekézi mindenki, minek döntötte meg Szaddámot, addig legalább rend volt. Való igaz, a tikriti keresztapa diszkréten gyilkolt, nem engedett be tévéseket holmi tömegsírhoz, kínzókamrához.

Így van, amit nem látunk, az nem fáj – nekünk. Csak azoknak, akiket a most halálra ítélt keleti despota legyilkolt és megkínzott. A kimondott verdiktről azonban rögtön az jut eszünkbe, hogy a diktátorok utolsó diadalukat mindig olyankor aratják, amikor elérik, hogy azt tegyük velük, amit ők tettek áldozataikkal. Például megfosztjuk attól, amit az európai civilizáció szavakban elidegeníthetetlen alapértéknek mond – az életüktől.

Az iszlám alapítójáról dán lap által közölt gúnyrajzok a kollektív hisztéria szükségállapotába lökték a demokratikus praxissal amúgy sem (vagy csak alig) bíró mozlim világ jó részét. A sajtó jelentős hányada – tisztelet a kivételnek - zavartan motyogott, ahelyett, hogy Jézus- és Mózes-karikatúrapályázat kiírásával bizonyította volna: mi nem diszkriminálunk, bárkit kifigurázunk. S ha ez még nem lenne elég, 2006 folyamán – a globális termoszeffektus fokozódása mellett – kiderült, hogy gáz van. Pontosabban nincs (vagy csak sokkal drágábban). Előbb Kijev megregulázása révén az unió, aztán Grúzia, jelenleg pedig a belorusz lakosság tanulja, hol székel a gázcsapok ura. Kis hazánk pedig legfeljebb hab lehet a tortán az óriások céges bulijának svédasztalánál. Az E.ON Ruhrgas-Gazprom viszonylatában legalábbis efelé tendál a dolog.

De mindezek dacára próbáljuk vidáman búcsúztatni az óévet, persze figyelemmel azért az újévi másnaposság és az ünnepi eladósodás kockázataira.