Tetszett a cikk?

A Magyar Nemzet idei első számában „Mészárosok” címmel megjelent vezércikk többek között Bush „nagy elődjei” közé sorolja Hitlert. A cikk reagálásra késztette Jeszenszky Gézát, az Antall-kormány külügyminiszterét, hazánk korábbi washingtoni nagykövetét.

Még a január 2-i másnapos hangulatban is sokan felfigyeltek a Magyar Nemzet c. napilapban Sitkei Levente által jegyzett vezércikkre. Szaddám Huszein kivégzése kapcsán a szerző megállapította, hogy „az iraki fenevad tényleg zsenge kezdő az amerikai elnökhöz viszonyítva. […] A nagy szemekkel csodálkozó Bush arcképét mindenestre oda lehet tenni nagy elődei, Hitler, Sztálin, Pol Pot és Mao Ce-tung portréja mellé. […] A texasi parasztmilliárdos […] öl, ráadásul sokakat, számolatlanul, lelkifurdalás nélkül.”

Nem igényel alaposabb történelmi és külpolitikai tájékozottságot annak megállapítása, hogy a fenti állítások távol állnak mind az igazságtól, mind a politikai ésszerűségtől. Lehet az iraki háborút indokoltnak, vagy súlyos tévedésnek, elítélendőnek tartani, de aligha kétséges, hogy a volt diktátor kivégzésének időpontja és körülményei még jobban elmélyítették Irak belső válságát, s tovább növelték az Egyesült Államok közel-keleti politikájával szembeni ellenérzéseket. Semmi kivetni való nincs abban, ha valaki bírálja ezt a politikáját. Jelenleg Amerikában is igen komoly belső viták zajlanak a közelmúlt külpolitikájáról és a jövőben követendő útról. Véleményem szerint azonban az említett vezércikk nemcsak tartalmilag alaptalan, és stílusát tekintve méltatlan e nagy múltú laphoz, de nemzeti érdekeink szempontjából is káros, a Fidesz számára pedig egyenesen kínos.

Egyre nyilvánvalóbb – bár itthon még csak kevesen veszik észre -, hogy „Putyin ante portas,” Oroszország gazdasági eszközökkel, elsősorban energiapolitikájával ismét komoly hatalmi tényező lett, s ez a nem túl biztatóan hangzó „közel külföld” mellett egész Európát mélyen érinti. Az Európai Unió ebben a kérdésben is tanácstalan, nem tudja eldönteni, hogy egységes fellépéssel, közös energiapolitikával válaszoljon-e, vagy közömbösen nézze, hogy minden tagállama különalkukkal próbálja biztosítani saját gáz- és olajellátását. Félő, hogy előállhat az a helyzet, amit Putyin tavaszi budapesti és prágai látogatása is sugallt, hogy Közép-Európa országainak választaniuk kell Oroszország és Amerika között. Ha a világ nem is akarja észrevenni, de a Gyurcsány-kormány választása egyértelműnek látszik: a régi gazdák, a családi barátok és a mai üzlettársak, a Gazprom országa. Ezért elfelejti Visegrádot, szembemegy lengyel barátainkkal, és közömbösen szemléli, hogy Románia milyen eredményesen dolgozik Washingtonban szövetségesi súlya megnöveléséért.

Magyarországnak érdeke, hogy jó viszonyt ápoljon Oroszországgal, hogy vele kölcsönösen előnyös kereskedelmet folytasson, és természetesen az is, hogy olaj- és gázszükségletét elfogadható áron biztosítsa. Ez volt az Antall-kormány politikája, amit a 15 éve megkötött, de itthon valahogy elfelejtett államközi szerződés is képviselt. Az már nem érdeke hazánknak, hogy a hiányzó energiát kizárólag Oroszországból vagy azon keresztül tudja beszerezni.

Még nem tudni, milyen irányt vesz az orosz külpolitika a jövőben. Ez nemcsak Putyintól és környezetétől függ, hanem partnereitől is. Mi ezt nem tudjuk befolyásolni, de az EU - ha igazán és egységesen akarja - akkor tudja. És nagyon tudja befolyásolni az Egyesült Államok. Ez az egyetlen állam, amely – ha úgy adódik - képes és kész szembeszállni egy esetleg rossz irányt vevő, a közeli és távolabbi államokat ismét befolyása alá vonni, függő helyzetbe hozni próbáló orosz külpolitikával. Véleményem szerint ezért sem képezheti vita tárgyát, hogy Magyarországnak atlantista külpolitikát kell folytatnia. Nem az EU ellenében, hanem azzal együtt.

Már jó ideje helytelenítem a Magyar Nemzet külpolitikai irányvonalát, amely megtéveszti és rossz irányba vezeti a lap jelentékeny olvasótáborát. Pethő Sándor napilapja a II. világháború idején nyíltan hangot adott a nácizmussal szembeni ellenszenvének, kimutatta a szövetséges hatalmak iránt annyi magyarban meglévő szimpátiát, és külön erőssége volt a külpolitikai rovat. E lap ma fő veszélynek állítja be a konkrétumokban eléggé megfoghatatlan globalizációt, ami alatt azt a kapitalizmust kell értenünk, ami mára kialakult, tetszetős vagy visszataszító, de megkerülhetetlen vonásaival. Ez ellen hadakozni épp oly értelmetlen, mint amilyen reménytelen volt a géprombolók, a „ludditák” harca a korai kapitalizmus ellen.

A Magyar Nemzet újságírói az elmúlt években megmagyarázták az olvasóknak, hogy a globalizáció megtestesítője az Egyesült Államok, és ezért azt utálni kell. Ebből fakad, hogy naponta olvashatjuk Putyin lépéseinek az apológiáját, a dél-amerikai újmarxista elnökök dicshimnuszát, és drukkolhatunk Fidel Castro mielőbbi felépüléséért. A Közel-Kelet konfliktusait az Amerika-barát ördögök és a mohamedán hősök háborújának állítják be. A 2006. december 29-i vezércikkben Stier Gábor rovatvezető a Gazprom és Minszk vitája kapcsán is az amerikai „demokráciaexportot,” Washingtonnak a posztszovjet térségben folytatott politikáját bírálta. Érdekes, hogy a Magyar Nemzet és olvasói magukat jobboldaliként definiálják, de a lap újságírói érveiket a nyugati baloldal lapjaitól, prófétáitól, gyakran a szélső anarchista csoportoktól kölcsönzik.

Ahogy 1990 óta minden magyar kormányé, a Fidesz külpolitikai programja és számos megnyilatkozása is atlantista. Ezzel azonban ellentétes, amikor – joggal vagy alaptalanul - a párt szócsövének tekintett napilap naponta beleköt Amerikába. Itt nem Bush elnök megítéléséről van szó. A világ ma is és még hosszú ideig legerősebb államának, Magyarország NATO-szövetségesének a politikáját (de gyakran a többi nyugati demokráciáét is) egyszerűen ostobaság így kezelni. A Magyar Nemzet külpolitikai irányvonala az elszigetelődés irányvonala.

Jeszenszky Géza

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!