Kezdjük talán azzal a felismeréssel, ami az utóbbi évtizedekben alakult ki, s immár beépült egyes zsidó és keresztény vallási irányzatok tanításaiba is, vagyis hogy Hitler a gonosz megtestesítője volt, ha ugyan nem maga a Sátán jelent meg a képében. Tekintettel arra, hogy mindaz a gonosztett, amit Hitler személyesen véghezvitt, illetve az ő írásos és szóbeli parancsait követve a beosztottai elkövettek a második világháború alatt, de különösképpen a Szovjetunió megtámadásától a Harmadik Birodalom bukásáig, valóban felfoghatatlan mértékű és példátlan, a Führert el lehet különíteni minden más rossz hírű hadvezértől, hódítótól és tömeggyilkostól, mintegy „ki lehet emelni őt a történelemből”’.

Ha teológiai szempont szerint közelítünk Hitlerhez, ez azzal a kétségtelen előnnyel jár, hogy legalább részben értelmet nyer a világossság és a sötétség, a jó és a gonosz örök küzdelme. Amennyiben a nácik istenített vezére negatív póluson helyezkedik el, áldozatait, illetve elpusztítóját valamiképpen Istennel, és az ő rejtetten megvalósuló tervével lehet összefüggésbe hozni – persze, ezen a ponton a vallások elbizonytalanodnak, nem vállalkoznak általános érvényű konklúziók levonására.

Tény, hogy a katolikus egyházban a hatvanas évektől számos szentté, illetve boldoggá avatás történt, mely a Hitler által generált gyűlölet és pusztítás áldozatait, illetve a velük való azonosulást emelte transzcendens dimenzióba – elég, ha itt az utolsó boldoggá avatott magyar vértanúra, Salkaházi Sárára utalunk.

A mögöttünk hagyott szörnyű évszázadban a Sátánra mindig biztosabban lehetett építeni, mint Istenre. A Gonosz most is jelen van közöttünk, és eddigi legtöményebb megnyilvánulása, Adolf Hitler egyéniségének kialakulása, korai pályafutása érthetően foglalkoztatja a mai közvéleményt is. De lehet-e újat mondani erről a témáról az eddigi kutatások után? És ha igen, hozzátehet-e valamit az író a történészek és pszichológusok eddigi eredményeihez? Úgy érzem, Mailer azért nem boldogult ezzel a valóban nehéz, s teljesen még most sem megoldott problémával, mert rossz irányban indult el, kizárólag és mindenekfelett Adolf családi körülményeiből, fogantatásából, anyjához és apjához való viszonyából próbálta kiolvasni tragikus jövőre utaló jeleket.

Norman Mailer könyvének főhőse valójában nem is Adolf Hitler, hanem apja, Alois Hitler, az 1837-ben született és 1903-ban meghalt császári és királyi vámtisztviselő, és Hitler anyja, harmadik felesége, a nála jóval fiatalabb Klara Pölzl, aki 1860-ban született, és 1907-ben halt meg. A regény narrátora egy sátáni SS-hírszerző, bizonyos Dietrich, akit a főnöke, Himmler azzal a feladattal bíz meg, hogy derítse fel a Schicklgruber-Hiedler család szövevényes családi viszonyait, és mutassa ki, nem zsidó származású-e, akár a legkisebb mértékben is „a vezér és kancellár”. Tény, hogy az SS végzett titokban kutatást Hitler családfájáról; bár a családban legenda élt arról, ahogy Hitler egyik dédapja egy Frank nevű grazi zsidó lehetett, a legenda megdőlt.

A kis Adolf

A Mailer könyvben Hitler apja saját lányát vette feleségül, és ebből a nászból született a késöbbi Führer. Ami tény, hogy Hitler szülei unokatestvérek voltak, 1884. október 27-én közösen folyamodtak a linzi püspökhöz, hogy a közöttük fennálló rokoni kapcsolat ellenére a katolikus egyház szentesítse a házasságukat. Akkoriban nem ment ritkaságszámba ilyen fokú rokonok házassága, különösen nem Hitler szülőföldjén, Waldfiertelben. Itt, ahol felmenői éltek, gyakran házasodtak az oldalági rokonok, sőt, féltestvérek is, nem utolsósorban anyagi okokból, no meg azért is, mert a család szigorú felügyelete alatt felnövekvő lányoknak egyszerűen nem volt más lehetőségük, mint hogy háziasszonyok és anyák legyenek. Ez ad magyarázatot arra, hogy Hitler családjában meglehetősen sok volt a fogyatékos (testi illetve szellemi), és az egyheréjű Hitlernek, akinek a szexuális élete mindennek nevezhető, csak normálisnak nem, állandó félelme volt, hogy ha gyermeke lesz, az csak valami torzszülött lehet.

Mailer sokszor leírja a regényében Sigmund Freud nevét, ami nem véletlen: megközelítésére az ortodox freudizmus nyomja rá a bélyegét, az a felfogás, mely szerint „minden a gyermekkorban, de inkább az anyaméhben dől el”. Ezzel a nézettel, bár nagy tisztelője vagyok a bécsi mesternek, aki éppen akkoriban élte virágkorát Bécsben, amikor az ifjú Adolf Hitler ugyanott „szocializálódott”, nem értek egyet. A gyerekkor, a valóban nyomasztó családi örökség csak egy magyarázat arra, miért lett az, aki. Az 1889-ben Brunauban született, majd Linzben iskolába járó Hitler személyisége kialakulása szempontjából az 1908-tól 1914-ig tartó bécsi időszak volt az igazán lényeges, melyről Brigitte Hamann írt nagyszerű, részletesen dokumentált monográfiát Bécs és Hitler – Egy diktátor tanulóévei címmel. A felső-ausztriai gyerekkorral nehéz összefüggésbe hozni Hitler későbbi pályafutását, s ezt maga Norman Mailer is elismeri. „Adolf Hitler abbéli hajlandósága, hogy gázkamrában irtson ki emberi lényeket, ebben az időben, tehát 1900-ban nyilván nem volt még kifejlett vágy”

Azt hiszem, hogy a huszadik századi diktátorok személyisége elsősorban annyiban fontos a számunkra, amennyiben képesek vagyunk elemezni azt a démonikus hatást, melyet a tömegekre gyakoroltak. Nyilvánvaló, hogy a félművelt, mindenféle tébolyult logikájú korabeli politikai és „ismeretterjesztő” brosúrát komolyan vevő, és a felszedett eszméket lelkesen népszerűsítő, nagynémet nacionalista Hitler csak az első világháború öldöklésétől elfásult Németországban lehetett az, aki. A császárvárosban találkozott a gonosz eszmékkel, melyeket magába szívott, és amelyek lelkes fogadtatásra találtak, mihelyst kiegészültek a radikális antiszemitizmussal. A zsidógyűlölet, mint vezérlő eszme, 1918 előtt szintén csak többé-kevésbé elfojtva volt jelen a lelkében. Ahhoz, hogy a gonosz szavak visszhangra találjanak, és politikai erővé váljanak, egyaránt szükség van sátáni prófétára, és a tanításaira fogékony tömegre.

Pelle János