A cselekmény utáni legelső híradások azt tudatták a közvéleménnyel, miszerint bántalmazták  az olajmaffiáról filmforgatási céllal adatgyűjtést folytató zsurnalisztát.  Rögvest azt valószínűsítették, hogy Kármánt tényfeltáró munkásságával összefüggésben sújtotta atrocitás. Vagyis a szervezett bűnözés eldorádójának időszakáig nyúlnak vissza a szálak. 

Az Egyesült Államok gengsztereinek ugyanaz volt az I. világháború utáni szesztilalom, mint rendszerváltás után erőre kapó hazai alvilágnak az olajszőkítés. Mindkét esetben a politikai elit rövidlátása tette lehetővé a szervezett bűnözés megizmosodását. Az USA törvényhozása az 1919-es Prohibition Act révén betiltotta a szeszes italok gyártását és forgalmazását. Nem számolván vele, hogy ha az emberek nem juthatnak szeszhez legálisan, a keresletet majd a feketepiac elégíti majd ki. Aminek köszönhetően a maffia a városok peremvidékén tenyésző bűnbandákból a közhatalmat is behálózó, nagyságában multinacionális cégeket lepipáló szervezetté vált.

A pártállami rezsim kártételeivel bajlódó fiatal magyar demokrácia „szesztörvénye” a háztartási tüzelőolaj (HTO) és a járművekbe tankolt gázolaj viszonylatában meglévő árdifferencia lett. Melynek köszönhetően jó üzletnek bizonyult az olcsón felvásárolt HTO üzemanyagként való illegális kereskedelme. Visszamenőleg sokan el is kezdtek összeesküvés-elméleteket fabrikálni. Miszerint mindezt azért csinálták a politikusok, hogy jutalomfalatokat kaphassanak az őket pórázon tartó alvilágtól.

Holott a dolognak sokkal prózaibb oka volt: ugyanaz, mint a földgáz végfogyasztói tarifájának mélyen a piaci ár alatt tartásánál. Az első demokratikusan választott kormányzat helytelenül interpretált szociális érzékenység (pontosabban inkább népszerűségféltés) végett nem akarta drasztikusan megemelni a HTO vételárát és vámtarifáját. Az illetékesek nyugodtan artikulálhatták volna: „Lassan mondjuk, hogy a maffia is értse: nem lesz HTO-áremelés.” Az, hogy a büdzsé még egy a rászorultak számára kidolgozott árkompenzáló jegy- vagy utalványrendszerrel is nagyságrendekkel csekélyebbet bukott volna, mint a sok százmilliárdos vám- és adócsalás révén, akkor senkit nem izgatott. És bár a dolog sokkal jobban írható a közhatalmi inkompetencia, mint a szántszándékú, tudatos rosszhiszeműség számlájára, nem vitás, hogy a virágzásnak indult olajbiznisz – ha intézményesen nem is, egyénileg annál inkább – megtalálta az utat a helyi és országos politikához. Nyereségéből jut(hat)ott a krónikusan alulfinanszírozott pártrendszerbe is.

Valószínűleg nem is elsősorban az országgyűlési pártok frontemberei sárosak, hanem a másod- és harmadvonalbeli vezetők. Ami tulajdonképp még nagyobb baj. Hisz a csúcson tartózkodók még botrány esetén is felcserélhetőek mással, de a pártba beágyazódott hinterlandot – a néphez hasonlóan – jóval bajosabb leváltani. A hatalom derékhada így – akár az ügynöktörvénynél – ellenérdekelt a tisztázásban.

Az inkriminált ügyre visszatérve: nyilvánvaló, hogy tiszteletet érdemel az, aki hajlandó eme sokfelé ágazó – rendőri, államigazgatási és politikusi érintettségeket is magába foglaló – bűndzsungel nem teljesen veszélytelen rengetegében ösvényt vágni. Ugyanakkor a maffiatípusú szervezeteknek a hivatalos szervekkel való lehetséges – minimum etikátlan, de gyakran jogsértést is magába foglaló – összefonódásait firtató zsurnalisztának kínos aprólékossággal javallott ügyelni arra, hogy az elfogultság gyanújának árnyéka se vetülhessen rá.

Példával illusztrálva az összeférhetetlenséget: ha egy környezetvédelmi szakújságíró oknyomozó riportban tárja fel egy vegyi üzem piszkos ügyeit, az vitán felül elismerésre méltó. De ha kiderül, hogy a leleplezés szerzője intim nexusban van a konkurens vállalat topmenedzserével, úgy rögtön felvetődik a szándékait illető kétely, miszerint vajon az igazság kiderítése helyett (vagy mellett) nem valamilyen üzleti eredetű lejáratási próbálkozás van-e a háttérben? Nem állítom, hogy a Kármán Irén és az olajszőkítés ügyében körözött, majd az elévülés miatt a civil életbe immár tisztes vállalkozóként visszatért Portik Tamás bizalmas viszonya feltétlenül erről (is) szólt volna. Ám nem csoda, hogy a hír napfényre jutása után szempillantás alatt ilyen – az újságíró számára kétségtelenül előnytelen – beállításba kerül a dolog.

A magánéletéről demokráciában persze csak önmagának tartozik számadással az ember – de azért vannak eme főszabály alól bizonyos kivételek. Pl. a lélekgyógyásznak is záros határidőn belül másik orvosra kell bízni a terápia folytatását, ha érzelmileg közel kerül pácienséhez. A mi házunk táján nincs ilyen drákói szabályozás, nem is gondolnám, hogy szükség lenne rá. Még az sem jelenthető ki, hogy amennyiben az ügyet bogozgató riporter és az utólag rekonstruálni próbált cselekmény valamelyik szereplője között a formális kapcsolaton túlnyúló nexus alakul ki, annak törvényszerűen az objektivitás látja kárát. De a sajtómunkatársnak ilyenkor morális és szakmai kötelessége tudatni az olvasó- vagy nézőközönséggel azt.

Egy pozitív példa: a brókerbotrány hátteréről íródott, a Pulitzer-díjra alaposan rászolgált Milliárdok mágusai c. riportkötet módszertani előszava dicséretes, imponáló őszinteséggel bevallja, hogy „az egyik szerző, György Bence édesapja, György Gábor, a Sláger Rádió vezérigazgatója Kulcsár Attila 177 ügyfelének egyike volt.” Ettől az információtól jottányival se lett gyengébb minőségű a könyv, a hitelességi rátája viszont inkább nőtt, mint csökkent általa. Ám ha a publikum számára utólag lesz csak nyilvánvaló egy ilyen, tárgyilagossági hézagot okoz(hat)ó faktum, az még a releváns közlések autentikus voltát is érvénytelenítheti.

Nem Kármán Irén elmarasztalása vagy felmentése itt a cél. Viszont kálváriájának meglepő fordulata jó apropóul szolgál egy némiképp tabudöntőnek szánt kérdés bedobására. Sokszor nyilatkoztak, pereltek, cáfoltak az olajmizéria mélységeinek takargatásával vádolt politikusok, rendőri vezetők, nagyvállalkozók. Ám jóval kevesebb hangzott el a média lehetséges érintettségéről. Hogy a zsurnálkriminalisztika avatott művelői közül nem akadhattak-e olyanok, akiket a hallgatásuk (vagy a rivális gengszterek befeketítése) fejében lefizettek, illetve pártatlanságukat veszélyeztető testközelségbe kerültek vizsgálódásuk tárgyával.

Ha mi újságírók megköveteljük, hogy a képviselők, illetve a bűnüldöző testületek kivessék soraikból, de legalábbis feddésben részesítsék a közhivatali etika normáinak megszegőit, úgy nekünk sem illik habozni és szakmai bírálatban kell rlszesítenünk céhünk normáinak áthágóit. Ha a politikusnak a zsebe, úgy a média katonáinak a tolla legyen üvegből.