A kormányválság miatt lefagytak az amúgy rosszul előkészített, hebehurgyán kommunikált, ellentmondásoktól övezve adagolt reformprogramok. Elpárolgott a remény, hogy sikerül a gazdaság-és szociálpolitikai modellt gyökeresen átalakítani. Szinte az összes tekintéllyel bíró elemző állítja: a régión belül is leszakadunk. Olyan szomszédok előznek be, amelyek korábban nálunk gyengébbnek minősültek. Térségünkben (egy-két hírhedt kivételt leszámítva) gyakorlatilag mindenütt befejeződtek (netán folyamatban vannak) azon, piacképességet garantáló átalakítások, melyekbe országunk bele se mer kezdeni. Miért eme turáni átok? Cikkíró szerint a válasz a kádárizmus évtizedeinek a többi csatlósállamtól elütő berendezkedésében keresendő

Hogy Szlovénia, a valahai Jugoszlávia legfejlettebb egykori tagállama miért jár előbbre nálunk, az világos. Szlovénia (és Horvátország is) a szovjet blokk alattvalónak szemében a Tito-érában is „majdnem-Nyugatnak” számított. Itt volt a legerősebb a magánkezdeményezés, a közügyekbe való önigazgató (öngondoskodó) beleszólás iránti vágy. Jugoszlávia nyugati csücskének lakói torkig voltak a szocialista egyenlősdivel. Melynek jegyében Szlovénia és Horvátország finanszírozta az elmaradottabb köztársaságok, így Bosznia és Macedónia deficitjét.

De az minek köszönhető, hogy immár a visegrádi testvéreink, – a hajdani Csehszlovákia két utódállama és Lengyelország – sőt Románia is ránk verni látszik szerkezetátalakításban? Hisz ők – Jugoszlávia tökéletes ellenpárjaiként – sokkal merevebb tervutasításos, hiánygazdasági rendszerben vergődtek, mint a „legvidámabb barakknak” tekintett Magyarország. A magyar konzumszocializmussal ellentétben Prága, Pozsony és Varsó utcáin sokkal gyakoribbak voltak az áruhiány miatti sorban állások. Romániában a ’80-as években már nyomorszinten nélkülöztek Ceausescu sztálinista gigantomániájának áldozatai. De paradox módon épp ezért indulnak most előnnyel.

Miközben a nálunk alacsonyabb létnívójú csehek, szlovákok, románok, lengyelek negatív ösztönzőként belekóstolhattak a szocializmus igazi hátrányaiba, Magyarországon az emberek a sajátosan különutas „frizsider-szocializmus” törhetetlennek hazudott üvegburája alatt léteztek. Idén lesz negyven éves az 1968-as reform, az Új Gazdasági Mechanizmus. Amelyet a ’70-évek elején nem csak a moszkvai nemtetszés és a Komócsin-féle hazai balosok ellenállása miatt fagyasztottak be. Istenigazából Kádár se akarta a dolgot továbbfejleszteni. Tudta, a gazdaság átalakítása óhatatlanul jövedelemdifferenciálódással, sokak számára az életszínvonal átmeneti csökkenésével járhat. S ezt a népi elégedetlenségtől – 1956 miatt – betegesen rettegő pártapparátus nem kockáztatta.

Így hát a reformvákuumot nyugati kölcsönökkel pótolták. Mivel a fizetésük továbbra is nőtt, az árak viszont kevésbé, úgy gondolták hazánkfiai: nem is olyan rossz dolog ez a szocializmus. Persze azt nem tudták, hogy a masszívan veszteséges rendszert hitelekből, és a kevés nyereséges vállalat elvont profitjából finanszírozzák. Ezért lett nálunk aránytalanul túlfejlett a jóléti szisztéma. E végett mérhette olyan bőkezűen az állam a segélyt, bért, diplomát, korkedvezményes és rokkantsági nyugdíjat, gázár-dotációt, hatósági támogatásokat, stb.

A kádárizmus – amely a ’70-es években a nyugatiak felé a legelviselhetőbb pártállami rendszeré tette Magyarországot – most visszájára fordul. Jólétünket ugyanis nem aktívan, teljesítményalapon értük el, ám hozzászoktunk, hogy nekünk ez dukál. Ugyanakkor a tervutasítás igazi rossztéteményeitől is megkímélt bennünket az óvatos, paternalista diktatúra. A magyar társadalom áldozat-és felelősségvállalási potenciálja ma ezért ilyen alacsony.

Papp László Tamás