Akikért a harc folyik. Fontos szavazóbázis © hvg.hu

A gazdaság- és társadalompolitika frontján egyik magyar nagypárt sem őszinte. Szűk körben, beavatottak – üzletemberek, közgazdászok, politikai tanácsadók előtt – a realitásokról beszélnek. A társadalomnak azonban vágyalmaikat tolmácsolják. Így aztán néha lebuknak.

Néppártjaink az osztogatást éppúgy nem elvi alapon csinálják, ahogy a reformot se. „Érdemes összehasonlítani a baloldali sajtó véleményét a szociális igazságosságról 1995. március 12. előtt és után” – ironizált a Bokros-csomagot követően egy professzor a társadalomelmélet szemináriumon. Tény: baloldali közíróink jó része az Antall-kabinet elodázhatatlan restriktív intézkedéseit horthysta, urizáló szociális érzéketlenségként ostorozta. Viszont amikor Horn Gyula kormánya szorított meg, azt történelmi lépésként üdvözölték. Hogy aztán a Bokros-csomag fegyvertényeit megsemmisítő 2002-es száznapos Medgyessy-féle pénzesőnek is tapsoljanak. Viszont az Orbán-kormány sehogy nem volt jó: ha visszavett a költekezésből, az volt a baj, ha osztogatott, akkor az. Persze a jobboldal véleményvezérei se különbek: ha ők faragnak le kiadást, növelnek bevételt (benzináremelés, 4-es metró leállítása, 52 milliárd nyugdíj elvétele, bizonyos juttatások befagyasztása, csökkentése, iskolabezárások), akkor teljesen logikus a döntés, ha politikai riválisaik, akkor nemzetpusztító merényletről szólnak.

Jobb- és baloldalunk történelmi gyökerekre való öntudatlan hivatkozásai is fokozzák a következetlenséget. A Fidesz holdudvara gyakran dicsőíti azt a Horthy-rendszert, amely korántsem volt a szociális túlgondoskodás mintaképe. Orbánék a kistermelő gazdákat favorizálják, az egybiztosítós egészségfinanszírozásról nem is beszélve. A lovastengerész idején viszont a nagybirtok volt az uralkodó agrárforma. És több betegbiztosító volt, amelyek jórészt piaci alapon működtek. Így hát logikus, hogy a párt társadalomképe finoman szólva eklektikus. Különben pedig a jobbos lap- és tévécsalád többsége annyira szervilis, hogy ilyesmi felrovása eszébe se jut. De a szocialisták klientúrája éppúgy nem írható le a reformpárti/reformellenes fogalmaival. Pontosabban: egyszer ilyen, máskor olyan.

Gyurcsány „médiakísérete” úgy beszél, ahogy a szél fúj a Köztársaság tér felől. 2006 őszén nem volt reformerebb lap a Népszavánál. Most ugyanők temetik a reformot – természetesen reformretorikával. A pártállami múltú, jelenleg is felismerhető elkötelezettségű zsurnáltörzsgárdának ebben nagy gyakorlata van. Az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmust lelkesen üdvözölte a központilag irányított sajtó. S utána, 1973-74-ben gyakorlatilag ugyanazok hantolták el, akik köszöntötték. Természetesen arról, hogy a liberalizálás megakad, nyíltan soha nem írtak. Mindig arról zengtek, hogy folytatódik az átalakítás, csak komótosabb, finomabb (bársonyos) stílusban. Ez a csapat mindent és annak fordítottját is papírra vetette már. Akik hajdanán kategorikusan okítottak bennünket, hogy az olajárrobbanás mihozzánk, elvtársak, nem gyűrűzik be, tíz évvel később a peresztrojka és a gazdasági fordulat neofita hívei lettek.

Ilyen szekértáboroknak ugyan miért okozna gondot, hogy imádatuk (és megélhetésük) tárgyai mást beszélnek zárt körben, aztán eltérő szöveget darálnak a gyűléseken? Mi végre izgatná őket, hogy vezérük egyik pillanatról a másikra tegnapi politikájának fonákját űzi? De az, hogy ők cinikusan (netán vakhitből) tesznek minderre, nem menti föl a társadalmat annak bűne alól, hogy a demagógiának bedőlve eltékozolja saját jövőjt. Igazmondásra csak a választók kényszeríthetik a politikust. Mondjuk úgy, hogy elég bátrak szembenézni a valósággal.

Papp László Tamás