© AP

Az élsportolók a szórakoztatóipar elitjéhez tartoznak. A versenyeket a tévé előtt bámulni legalább olyan magával ragadó, mint a Megasztár döntőjét nézni. Azaz, még inkább: mert a Megasztár – végül is – csak szórakozás, az élsportolók viszont a nemzetet képviselik. Teljesítményük így halálosan komolyan veendő, noha technikailag egy profi légtornász vagy zsonglőr semmivel nem nyújt kevesebbet, mint egy műugró vagy egy pingpongozó. A nemzeti szimbólumok azonban mindennek teljesen más megvilágítást adnak: a győztesnek kijáró himnusz hangjai egy ország szívét dobogtatják meg.

A halálosan komoly dolgokat illő rituálé övezi, vagyis csodás showműsor, amelynél nagyobb és pompázatosabb valószínűleg nem is létezik. Az olimpia megnyitóját többen nézik a tévén, mint az ENSZ-közgyűlést, a délszláv háború vagy valamilyen más népirtás rémséges képeit vagy bármilyen popsztár vagy együttes megakoncertjét.

A negyedik elem az olimpia nemzetközi volta. Nincs még egy esemény, ahol a népek, nemzetek – egy közös értékrend alapján – ilyen fegyelmezetten és ilyen jó hangulatban lennének képesek együttműködni. Ez hatalmas teljesítmény, ha a másik nagy nemzetközi fórumot, az ENSZ-közgyűlést tekintjük, melynek teljesítménye mérhetetlenül lehangoló.

Az olimpiában van tehát egy szórakoztató és egy szakrális elem, s e kettő kölcsönösen erősíti egymást. A négyszer négyszázas váltófutás pompás látnivaló, miközben a hazájuk himnuszának hallatán könnyeiket törlő győztesek látványa mélyen megindító. Az erejüket végsőkig megfeszítő sportolókat tehát nem pusztán léha szórakozás okán nézzük, hanem – úgymond – egy közös, magasztos értékrenden osztozva.

Mi is ez a közös értékrend? A sport testet és lelket nevelő hatása, az egészséges küzdés pártolása az ifjúság körében, valamint a nemzetek fiainak és lányainak békés versengése. E magasztos eszméket rituálék egész sorával kerítik körbe: az olimpiai láng (tkp. a szent tűz) meggyújtása, majd végigfuttatása az egész földgolyón; a nyitóünnepség (tkp. egy beavatási rítus) véget nem érő ceremóniája; az olimpiai himnusz (szent ének) intonálása. E rituálék mind a játékok szentségét hivatottak hangsúlyozni.

Érdemes mindezt összevetni a másik nagy szuper sporteseménnyel, a labdarúgó világbajnoksággal. Utóbbinál nincs semmi különösebb rituálé, a meccseken kívül csak a futballszurkolók adnak – többnyire nem épp felemelő – műsort. A törzsi ünnepek és háborúk féktelensége jelenik itt meg, szemben az olimpia átszellemült, elvont szimbólumokkal operáló rituáléjával. Törzsi kultúra a magas kultúrával szemben.

© AP

Csakhogy. A XIX. század végén Coubertin báró még hihette, hogy a játékok újraindításával visszahozza a modern világba a nemes antik eszményeket, amelyeket érdemes antik utánzatú rituáléval ünnepelni. De vajon mi élteti ma e rítusokat? Hiszen jól tudjuk, miféle diktatúrák éltek vissza az olimpia eszméjével (nem véletlen: a diktatúrák imádják a rituálékat). Jól tudjuk, hogy a kétszáz kilót nyomó súlyemelőnek meg tévé előtt ülő rajongóinak semmi közük az egészséges életmódhoz és a sport testet-lelket nevelő hatásához.

Miért csorbítatlan, sőt egyre növekvő az olimpia népszerűsége és szentsége? Nos, először az intézményi tehetetlenség okán. Amint az uralkodó kommunista pártok sem mondanak le soha ideológia téziseikről (ha oda az eszme, oda a hatalom), úgy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) is ragaszkodik a magáéhoz. A NOB ma szinte állam az államok között. Tagjai százmilliókkal gazdálkodnak, és országok versengenek kegyeikért. A politikusok, akik az olimpiát presztízsnövelésre használják, szintén érdekeltek a mítosz fenntartásában. A nagyközönség pedig imádja a roppant komoly showműsort, és utálja, ha elrontják a szórakozását, noha sejti, hogy az emberfeletti teljesítményt nyújtó izomkolosszusok, az aranyérmeket produkáló 14-16 éves kislányok felkészítése homályos ügy, amit jobb nem bolygatni.

Százmilliók szórakozása, ennélfogva rengeteg pénz, hatalom, presztízs forog tehát kockán. Egy jól sikerült olimpia pénzben ki nem fejezhető presztízsnövekedést hoz a házigazda országnak. Kína esetében valóságos belépő ez a civilizált nyugati országok klubjába. (Ami 1988-ban Dél-Koreának már olyan jól sikerült.)

Rápihennek. © AP

Még mindig kérdés azonban, hogy a politikai hatalomtól és nemzetközi tőkétől közvetlenül nem függő, immár önálló hatalmi struktúrákkal bíró akadémiai és médiaértelmiség miért nem veszi kritikai össztűz alá a kérdésessé vált olimpiai eszmét. Nos, talán azért, mert ezen eszme egyik felét (a nemzetek jól szabályozott, békés keretek közti versengését) olyan jól sikerült megvalósítani, hogy ez a mai napig a víz fölött tartja az eszme másik, teljes hazugságnak bizonyult felét, az építő, nevelő amatőrsport legendáját. (Egy kínai műugró vagy egy jamaikai vágtázó tündöklése korántsem azt mutatja, hogy hazájában milyen fejlett a tömegsport, az egészséges életmód.)

A változásnak semmi jele, sőt, ellenkezőleg. Minden olimpián új sportágak jelennek meg: női birkózás, női súlyemelés, strandröplabda és ki tudja még mi – a közönség igénye a szórakozásra kielégíthetetlen, ebből pedig a politikusok (ide értve a NOB urait) még több presztízst, a sportszergyártók, tévétársaságok még több bevételt könyvelhetnek el.

Mindez hatványozottan igaz Kínára, ahol a sokszázmilliós közönség, a feltörekvő kapitalista vállalkozók és a legitimációra éhes kommunista politikusok jelenléte gondoskodik az olimpia számára optimális körülményekről. Nemzeti lelkesedés, kapitalista pénz, kommunista fegyelem. A félszáznál több kínai aranyérem ilyen háttérrel egyáltalán nem meglepő.

Gadó János