Korántsincs minden rendben az oltás tálalása körül. Az Egészségügyi Minisztériumot és az ÁNTSZ-t arról faggattuk, mi értelme volt idáig egy olyan oltást receptkötelessé, a recept felírását pedig kizárólag a háziorvostól függővé tenni, amelyet gyakorlatilag „alanyi jogon” kaphat boldog-boldogtalan. Nem lehet, hogy kezdettől fogva különálló intézményi vagy mobil oltópontokon lett volna indokolt (és érdemes) csinálni? Ahová bemegy a polgár, s a kevésbé tájékozott háziorvosok helyett járványügyi szakemberek oltanak. A biztosítási jogosultság és a járványügyi rizikókategóriához tartozás - térítésmentesség/térítéskötelesség dolgában - a TAJ-kártya révén itt is ugyanúgy leellenőrizhető. Bár választ nem kaptunk, a regionális tiszti főorvos nyilatkozata árnyalja a képet, szerinte „elsődlegesen a háziorvosok az oltóhelyek, oda kell fordulni, mert ő tudja megítélni, hogy aktuálisan az oltandó az egészségügyi állapotát tekintve beoltható vagy nem”. Vagyis finoman az új oltóhelyek is a régiek felé terelgetnek.

Pedig a járványfronton amúgy sem feltétlenül kompetens háziorvosok kezdeti „oltási monopóliuma” akár problémás is lehet: itthon gyakori, hogy valakinek nincs is választott háziorvosa. Sokan csak a táppénz/betegállomány szempontjából tartják relevánsnak őket, s vannak, akiknél ez nem szempont, mivel táppénzre nem jogosultak. Szakrendelésekre és/vagy magánorvosokhoz - bőrgyógyász, urológus, nőgyógyász, reumatológus, idegorvos, szemész, allergológus - nem kell beutaló. Sokan lehetnek tehát, akik tizenegynéhány éve nem is voltak háziorvosnál. Éppen ezért lettünk volna kíváncsiak arra, hogy vezet-e arról nyilvántartást avagy kimutatást bármilyen szerv, hogy a „körzetileg”, papíron mindenütt jelen lévő háziorvosi szolgáltatásnak betegoldalon mekkora a lefedettsége. Hány olyan polgár van, akinek abszolút nincs háziorvosa? Netán papíron van ugyan, de gyakorlatilag nem látogatja soha? Választ nem kaptunk.

Hogy a terhességi teszthez hasonló otthoni H1N1-gyorstesztre egyelőre nincs mód, azt tudjuk. De lehetséges-e a betegstatisztikára vagy a betegek legfőbb ismérveire alapozott rizikókalkuláció? Online kockázatkalkulátorokra gondolok, amelyekbe életkorom, lakóhelyem, foglalkozásom, nemem, krónikus nyavalyáim stb. adatait beütve megtudnám: per pillanat hány százalék esélyem van lebetegedni a fertőzött populáció összetétele alapján? Utána pedig felelősen dönthetném, bevállalom-e az oltást, kell-e az nekem.

Miért nem osztogatnak - a kánikulai grátisz ásványvízhez hasonlóan - szűrőmaszkokat?  Egy ilyen maszk nemcsak a fertőzés továbbadását, hanem elkapását is gátolhatja. Hisz a vírus főként levegőben-légutakon át terjed. Komoly dilemma, hogy kik számára legyen (egyáltalán: legyen-e bárhol) az oltás kötelező. A magánember ugyan szabadon dönthet erről, de egyes közintérményeket az ember nem feltétlenül szabad akaratából látogat. Rendőrségre, kórházba, önkormányzathoz, bíróságra, adóhivatalba, minisztériumba, postára azért megyünk, mert muszáj; beidéztek, beszállítottak, odarendeltek. Ebben az esetben elvárható volna, hogy a kényszerű raport alkalmával se fertőzzön meg az ott dolgozó, ésszerűbb volna tehát bizonyos intézményekben kötelezővé tenni az oltást, illetve a szűrőmaszk viselését.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke, Éger István úgy látja, az új influenza elleni védekezés kommunikációs frontvonalán mondott csődöt az állam, s ez szerte Európában így történt (állatorvosi lóként Nagy-Britanniát, Németországot és Lengyelországot említette). A hivatalos közhatalom és közegészségügy egyszerűen nem tudott mit kezdeni az internetes rémhírkampányokkal, képtelen volt őket megfelelően cáfolni, lekezelni - vélekedik Éger, aki szerint a háziorvosok szintjén lecsapódó tájékoztatási hiányosságok ennek a következményei voltak.

Éger István szerint járványügyi szakkérdésről lévén szó, itt mindig lesz egy információs aszimmetria, amelyet az egyén nem tud hatékony intézményi segítség nélkül áthidalni, így hatékony kockázatkalkuláció is csak a rendszeren belül képzelhető el. A kamarai elnök biztosra veszi, hogy a nemrég felállt oltóponti hálózat - mely természetesen hasznos funkciót tölthet be - a háziorvosok oltómunkájának kiváltására nem, csak kiegészítő vagy rásegítő szerepkörre alkalmas. Hozzátette: az oltópontok teljesítményének értékelésére még korai lenne vállalkozni. Éger úgy látja: megfelelő felkészítés esetén a háziorvosok egyedül is megbirkóznának a feladattal, hisz a körzetesített háziorvosi rendszer lefedettsége 100 százalékos.

Papp László Tamás