Ismételni látszik önmagát a médiatörténelem: a Fővárosi Bíróság verdiktje – első fokon legalábbis – jogsértőnek mondta ki ama tavalyi frekvenciapályázatot, mely a Danubius és a Sláger helyett a Neo FM, valamint a Class FM rádiókat hozta ki nyertesnek. Az ítélethozó annyiban helyt adott a felperes érvelésének, hogy „a pályázat alaki érvénytelensége - a pályázó tulajdonosi szerkezete - miatt jogsértő volt, hogy az ORTT nem zárta ki az Advenio pályázatát, hanem elbírálta, nyertesnek hirdette ki és szerződést kötött vele. A bíróság szerint jogsértő volt, hogy „az ORTT a médiatörvény kötelező rendelkezései alól felmentést adott az Adveniónak, amely tulajdonosi szerkezete miatt nem felelt meg a médiatörvénynek.” Vagyis a Class FM rádióra elvileg „hangzárlatot” kéne elrendelni.

Kísértetiesen hasonlít a szituáció egy 1999. februári médiajogi döntésre. Két évvel korábban,   az országos kereskedelmi televíziós csatornahelyek pályázati szétosztásakor – Révész Sándor médiatörténészi összefoglalójából idézve – „a Magyar RTL a beadási határidőig nem nyilatkozott a tulajdonosi szerkezetéről, amikor meg nyilatkozott, hazudott. Ha nem hazudott volna, akkor a médiatörvény eleve kizárta volna őt a pályázatból, mert a megengedettnél nagyobb részt birtokolt belőle a Bertelsmann, melynek már volt Magyarországon egy megyei lapja, s övé volt a fele Népszabadság is. A Magyar RTL hiányos pályázatát már befogadni se lett volna szabad, de a pályázat lebonyolításában részt vevő Baker & McKenzie ügyvédi iroda vezetője, Martonyi János leendő külügyminiszter azt javasolta az ORTT-nek, fogadják csak be nyugodtan, kicsire nem nézünk. Néztek, nem néztek, az Írisz TV akkor is sokkal jobb pályázatot nyújtott be, mint az RTL.” Így a Legfelsőbb Bíróság kimondta: a szerződés felmondandó, a tévé működési engedélye visszavonandó. Az ORTT erre nem volt hajlandó, végül pedig az alperes felvásárolta a felperest, ezzel a dolog elintéződött. 

Anno: Bochkor Gábor a Sláger stúdiójában © Túry Gergely

Nagyon sanszos, hogy ugyanez (vagy hasonló) forgatókönyv érvényesülhet jelen peres ügynél is. Túl sok jót nem ígér, hogy a Fővárosi Bíróság úgy véli, „az ORTT mint közigazgatási szerv ebben az eljárásban nem kötelezhető az országos kereskedelmi rádiós műsorszolgáltatási szerződés felmondására, továbbá az elsőfokú ítélet szóbeli indoklása szerint a bíróság érdemben nem vizsgálhatta felül a pályázatban szereplő üzleti terveket.” Tehát: nesze semmi, fogd meg jól. Van egy törvényes határozat, ami pont azt nem kötelezi, akit kéne. Ennyit a jogbiztonságról. Körülbelül olyan ez, mintha a bíróság egy sikkasztót letöltendő börtönre ítélne, de rögvest tudatnák vele: igazából nem kötelezhetik arra, hogy be is vonuljon a rácsos intézménybe. Szürreális, de lassan hozzászokunk. Hogy miért jöhetnek létre ilyen paragrafusficamok, az messze vezet. 

Kezdetben volt a nyomtatott sajtó. Mely a polgári demokratikus forradalmaknak hála, szabadon írható-terjeszthető. Nincs limitálva, hány újság létezhet, annyi van, amennyit a hirdetői-olvasói piac el tud tartani. Ha rendelkezik pénzzel és szakértelemmel, bárki alapíthat lapot. S ez nemcsak a múltat szimbolizáló print médiára, de a jövő hírnökének tartott online sajtófelületekre is áll. A hír-és véleményportálok, bulvártémájú honlapok, fájlmegosztó oldalak, világhálós közösségi terek, interaktív publikációs lehetőségek (pl. blogok) expanziójának csak a közönségigény szab határt. Ezzel szemben a jelen (és közelmúlt) főáramú médiájának tekintett rádió-és tévéadóknál nem így van. A hagyományos, analóg műsorkínálatnak kőkemény - fizikai és műszaki dimenziójú - mennyiségi gátja van. Szűkös létszámban rendelkezésre álló hullámsávok, csatornahelyek osztódnak széjjel a jelentkezők között. Ez pedig a szabályozás terén is gyökeresen eltérő helyzetet teremt. 

Újságok, weboldalak esetén az államnak jogilag semmiféle előzetes beleszólási lehetősége nincs abba, hogy a közlés milyen tartalommal, tulajdonosi szerkezetben zajlik. Mindenki saját ízlésének megfelelően, szabadon dönti el, milyen orgánumot vásárol, tölt le. Ha bármi jogsértés történik, azt utólag lehet orvosolni. Ezzel szemben a tévé-és rádiójogok odaítéléséről politikai delegáltak bizottsága határoz a tulajdonosi pályázat alapján. Innentől kezdve a dolog olyan lehet, mint bármelyik közbeszerzési tender. A tisztességes, korrekt versenyző szorong a kiszolgáltatottságtól: attól fél, hogy riválisan kenőpénzzel és/vagy politikai kapcsolatai révén akarja jogtalan előnyt szerezve levajazni, borítékolni az eredményt. S mivel ez egy ilyen ország, ahol szinte mindenki azt gyanítja a másikról, hogy veszteget, az odaítélő testületről pedig, hogy tartja a markát, így - hite szerint preventív jelleggel - gyakran ő is a zsebe felé nyúl. 

Annak sem rózsás a helyzete, aki nyer. Egy új média beindításának iszonyú költségei vannak. Frekvenciahasználati díj, személyzet, önreklám, hirdetésszervezés, a technikai korszerűsítés ráfordításai. Mire pedig kezdene a cég termőre fordulni, lejár a pályázatban megadott idő. Jön a hosszabbítási kérelem. A tulajdonos zsarolható lesz: parírozol nekünk vagy másnak ítéljük a frekvenciádat! – szólhat a pártközponti ultimátum. Bár ilyen fenyítési szakaszba legtöbbször el sem jut a dolog. Aki a médiaszakma eme szegmensében dolgozik, eleve tudja, hogy zajlik ez a játszma. A különböző grémiumokban ülő jobb-és baloldali pártkatonák úgy felparcellázzák a médiaterületet, akár hadurak vagy keresztapák egymás között az országot. Ráadásul még úgy is gondolják, hogy ez így rendben van. 

Mondjuk, bulvár-vagy pornómagazinnál aligha gondolhatná bárki komolyan, hogy nyomást gyakoroljon rájuk azzal: inkább hitbuzgalmi rovatot alapítsanak. Konzervatív felekezeti lapra sem szólnak rá: ha címoldalukra meztelen nőket tennének, sokkal többen vennék őket. Ehelyett az ízléspluralizmus békés egymás mellett élésének jegyében tudomásul veendő: a jogszerűség keretein belül mindenki szuverén módon dönti el, milyen összetételű közönségnek mit szolgáltat. Tévé-és rádiófronton azonban – mivel az állam adja és veszi a műsorszórási lehetőséget – a mindenkori törvényhozó hatalom képviselői úgy gondolják, nemcsak joguk, de kötelességük is megszabni, mi lehet a képernyőn, az éterben. Mást nem is tehetnek. Pártjuk jóvoltából ülnek ott, ahol, s annak soraiban ott nyüzsögnek a fogadatlan, önkéntes, de amellett hihetetlenül túlbuzgó hobbicenzorok, kéjes feljelentők, a tőlük különböző, őket provokáló ízlésvilágot, morális felfogást, szórakozási lehetőséget betiltandónak gondoló médiafundamentalisták. Akik rázendítenek: hogyan létezhet egy ilyen erkölcstelen, lélekmérgező, szélsőséges, fasiszta/kommunista, a kisebbséget/többséget sértő, (a nem kívánt törlendő), a mi kedvenc pártunkat bíráló adó egyáltalán? Így aztán a távkapcsolójukkal szavazó nézők/hallgatók helyett eleve az adott – épp nyeregben lévő – holdudvarok gazdasági érdeke, kulturális felfogása dönt arról, melyik frekvenciát ki kapja. 

Nem keresletfelmérő szabadpiac, hanem kínálati újraelosztás van. Mi lesz erre a gyógyír? A jelenlegi országos lefedettséggel bíró rádió-és tévépiac „világhálósítása.” Tehát olyan vevőkészülékek gyártása, amelyekre az adás nem zárt kábelhálózatokból, hullámsávokról, hanem internetes szerverekről jön. Akkor pedig vége a piactorzító gazdasági és kulturális médiacenzúrának. Miként jelenleg senki nem szólhat bele abba, ki melyik tartalomszolgáltatótól milyen legális anyagot tölt le, ugyanígy lenne ez fentiekkel is. Ez még a jövő zenéje, de talán még ebben az évtizedben a jelen muzsikájává válik.   

Papp László Tamás