A munkabeszüntetés alkotmányos joga bármely dolgozónak. Csak néhány tényt nem árt szem előtt tartani. Például, hogy amennyiben a BKV tőzsdén jegyzett, kiélezett versenyben lévő magáncég lenne, már rég fizetésképtelen volna. Márpedig csődbe ment vállalatnál hiába sztrájkolnak a bérjellegű juttatások garantálásáért. Válság és megszorítások idején nem lehet csak úgy arra kérni az adófizetőket: tegyék becsületkasszás alapon, látatlanban a követeléseket fedező pénzt egy olyan mamutcég zsebébe, amely mára a korrupció szimbólumává vált. Hisz minden panama gyengíti a juttatások morális és pénzügyi alapját.

Köztes fázisban leledzik a BKV-sztrájk. Elég kiterjedt ahhoz, hogy fennakadást, bosszúságot, késedelmet okozzon sok százezer polgárnak. (S rekordbevétellel kecsegtesse a taxiscégeket.) Viszont ahhoz, hogy teljesen (vagy alapvető jelleggel) lebénítsa a fővárosi tömegközlekedést, kevés. A hírek szerint még a busz-és villamosjáratok dolgozói közül sem mindenki csatlakozott a munkabeszüntetéshez. Számos járat közlekedik, mert a   BKV alvállalkozókat szerződtetett a sztrájk idejére. A HÉV-en, illetve a metró-és trolibuszvonalakon pedig gyakorlatilag menetrendi üzem zajlik. A metróvezetők nem is csatlakoztak a sztrájkhoz, mi több: szószólóik inkorrektnek tartják azt.

© MTI

Ahogy nálunk szinte minden, így a sztrájkszervezés is magyaros, félbalkáni inkompetenciával folyik. Ironikus paradoxon ez, lássuk be! Szakszervezeti guruk rendszerint allergiás rohamot kapnak, mikor piacpárti reformértelmiségiek öngon-doskodásról, egyéni áldozathozatalról, kockázat-vállalásról tartanak nekik előadást. Pedig az igazság, hogy győzelmes sztrájkot is csak öngondosodásra hajlamos, öntudatos, piac-képes szaktudás adta magabiztossággal rendelkező tömegekkel lehet véghezvinni. Konformista masszával nem. Mielőtt azonban az itthoni sztrájkkultúra gyengeségének okait boncolgatnánk, szükséges némi kitérő.

Nálunk a sztrájkhoz való egyenlő hozzáférés joga de facto sérelmet szenved. Ennek persze van objektív része, ami a világon sehol nincs lényegileg másként. Nyilvánvaló, hogy orvosok, ápolók, rendőrök, tűzoltók, mentők, katasztrófaelhárítók nem, vagy csak korlátozott mértékben szüneteltethetik tevékenységüket. Mivel az aránytalanul nagy kárt okozhatna a társadalomnak. Ellenben talán sehol a világon nincs akkora ordító kontraszt a köz-és magánszektor tekintetében sztrájkvonalon, mint hazánkban. A piaci alapú gazdaságszegmens – eltekintve néhány, szabályerősítő kivételtől – sztrájkmentes. Éles bérharc jóformán csak a közalkalmazottak (főként oktatási dolgozók, közintézményi tisztviselők) és a köztulajdonú cégek dolgozóinak érdekképviseletei által van – de jobbára az is csak félgőzzel. Munkásmozgalmi apály uralkodik, aminek egyrészt speciális térségbeli, másrészt világszerte tapasztalható okai vannak. De akkor is feltűnően igazságtalan, hogy a mi szakszervezeti vezéreink szinte csak a közös kalapban található pénzért marakszanak az állammal. Melyet javarészt azon magánalkalmazottak finanszíroznak, akik sztrájkról még álmodni sem mernek. Miért is? 

A történelem adhat erre választ. Az új évezredre a szakszervezeti mozgalom hanyatlásnak indult, melynek jelei már korábban látszódtak. A XX. század második felére a függetlenségét, jogait nehéz harcok árán kivívó dolgozói szervezkedés a politika rabigájába került és/vagy lejáratódott. Európa középső és keleti felén, illetve Ázsiában, s a fejlődő világ nagy részén a szakszervezetek előbb a fasiszta/náci, majd a kommunista totalitarizmus ellenőrzése alá kerültek. Diktatúrák, felforgató mozgalmak, terroristák cselédjeivé aljasodtak. A szovjet birodalom beépülési célterületnek használta a nyugati szakszervezeteket is. Rengeteg kriptokommunista, moszkovita ügynök nyüzsgött ezekben a szervezetekben, igyekezvén a gazdasági célú nyomásgyakorlást demagóg politikai sztrájkká torzítani. Ugyanakkor a McCarthy-típusú boszorkányüldöző hisztéria az amerikai munkásmozgalmat sem kerülte el. Számos érdekvédőt hurcoltak meg koholt vádakkal. Pedig az USA-ban nemcsak a kommunisták fenyegették a munkásérdeket. De a szervezett bűnözés is. 

Mára köztudomású lett: az ’50-es, ’60-as években   a kulcsfontosságú amerikai szakszervezeteket jelentős részben a maffia uralta. A szakszervezet szó hallatán arrafelé a legtöbb embernek Jimmy Hoffa vagy Joe Lanza (a rettegett „Bunyós”, a New York-i kikötő élet-halál ura) jut eszébe. Hoffát valószínűleg saját bűntársai tették el láb alól .

A gengsztervilág uralta a fuvarozók szakszervezetét   éppúgy, mint a halászati és halpiaci dolgozók és a kikötőmunkások   érdekvédelmi szervezetét. Tony Boyle, az amerikai bányászszakszervezet korrupt elnöke még attól sem riadt vissza, hogy az őt leleplezni akaró tagtársát, Joseph Yablonskit bérgyilkosokkal kivégeztesse. Nem csoda, hogy a melósok úgy döntöttek: tagdíjukat nem adják pénzéhes bűnözőknek. Évtizedek kellettek, hogy a szervezet kiürítse a maffiamérget. De mára a törvénytisztelő szakszervezetek a nyugati magánszektorban racionális elvek alapján működnek. Vezetőik tudják: a sztrájk – mint legvégső eszköz – csak akkor hozhat eredményt, ha jól szervezett. Az időhúzás nekik sem érdekük, hisz a versenyszektorban minden egyes leállással elfecsérelt nap milliárdos károkat okoz egy mamutcégnek – amit „Állam Bácsi” természetesen nem fizet ki.

Ezzel szemben nálunk 1989-90-ig köztörvényes bűnözők helyett pártállami maffia vezette a sóhivatallá züllesztett érdekképviseleteket. Így – mint azt Thoma László elemzése is leírja: „A rendszerváltó politikai elit nem szerette a szakszervezeteket. 1987 után a demokratikus ellenzék csakúgy, mint az MDF, megkísérelte megvetni a lábát a szakszervezetben. De mivel nem sikerült megszerezniük a munkavállalók tömeges támogatását, levonultak a szakszervezeti terepről.” Az új pártok ellenszenvének oka lehetett, hogy „…a szakszervezetek Kelet-Közép-Európában mindenütt a régi nómenklatúra leginkább retrográd és leginkább reformellenes szervezeteinek számítottak….” A ’90-es években pedig: „A szakszervezeteknek meghatározó szerepük volt a tébé-önkormányzatban és a tébé-vagyon (egészség- és nyugdíjbiztosítási alapok) kezelésében. Ez politikailag és erkölcsileg egyaránt visszaütött, hiszen a tébé-önkormányzatok (különösen az egészségbiztosítás) rossz hatásfokú, pazarló működése, az önkormányzatot körüllengő korrupciógyanús ügyek stb. a szakszervezetek erkölcsi-politikai hitelét is kikezdték….A szakszervezeti vezetők számos helyen (elsősorban nagy állami vállalatoknál) felügyelőbizottsági tagok lettek, s felkerültek a nem nyilvános “VIP-listákra” is.” – írja a tanulmány. 

Thoma László azt is diagnosztizálja, hogy pl. a Fidesz-kormány szakszervezet-ellenessége legalább annyira volt politikai, mint erkölcsi alapú, hisz a baloldali kötődésű szakszervezeti elitet akarta gyengíteni. „A Fidesz a szakszervezetekben a baloldali érdekrendszer leggyengébb láncszemét látta, és őket legázolva magát a láncot akarta szétszakítani.” Sajna az is tény, hogy bár a jobboldal szent rohamot hirdetett a korrupt utódpárti érdekképviselettel szemben, gyakorlatilag egyetlen igazán nagy halat – lepénzelt, vagyonkimentő Hoffa-klónt – sem füleltek le. Helyette az történt, ami a Thoma-cikk mottójául is szolgál. „A szakszervezetellenes fellépések a szakszervezetek elitjét fogták célkeresztbe, de a munkavállalókat találták el.” Persze ahogy múlt az idő, pragmatikus érdekből a Fidesz is szakszervezetpárti lett. Udvarolt az érdekvédelmi fejeseknek, próbálván őket holdudvarába integrálni. Abban viszont soha nem volt különbség posztkádári és antikommunista elit között, hogy egyik sem az érdekképviselet politikamentesítésében utazott. Hanem valamennyien megkísérelték létrehozni önnön, külön bejáratú „udvari szakszervezetüket.” A diktatúrában szocializálódott vezetők – akik hozzászoktak a pártközponthoz való igazodáshoz – jórészt nem is álltak ellen a törekvésnek. Melynek eredménye jól látható. 

A piaci szektorban nemigen van sztrájk. Ott ugyanis a szakszervezetet alapító munkásvezetők nem kontraszelektált és/vagy korrupt, politikai kinevezett menedzserekkel kerülnének szembe. Hanem vérprofi, konkurenciaharcban edződött vállalatvezetőkkel. Akikkel szemben keményen helyt kellene állni, plusz észérvekkel meggyőzni az ingadozó, munkahelyük elvesztésétől vagy retorzióktól félő dolgozókat. Egyáltalán: de facto is kivívni a magángazdasági munkásszervezkedés jogát. Amit e sorok írója piacpárti liberálisként elismer. Nyilvánvaló ugyanakkor: kapitalizmusban hatékony érdekvédelem csak piacgazdasági gondolkodásmóddal lehetséges. A pénzügyi lehetőségek véges jellegének, a cég pillanatnyi helyzetének reális felmérésével. Versenyképes bér a közszférában is csak úgy adható, ha felszámolják, legalábbis minimalizálják a pazarlást, a korrupciót, a bürokráciát hizlaló túlfoglalkoztatást, az ésszerűtlen működést. 

Papp László Tamás