Remélhetőleg az is világos most már a Fidesz számára: egy szekuláris társadalomban a vallás túlhangsúlyozása, illetve a hevület, amely az istenben való kétkedést a romlás jelének tartja, nemcsak helytelen, de kontraproduktív is. A ’90-es évek jobboldali kormányai hajlamosak voltak a valláserkölcsi tanítómester rideg pózába merevedni. Pedig egy demokratikus kormány – legyenek tagjai  jobb-vagy baloldaliak, istenhívők vagy ateisták – akkor működik jól, ha hívők és szkeptikusok egyaránt szabadnak érzik magukat uralma alatt. Ennek alapfeltétele volna egy olyan egyház-finanszírozási reform, amely nagy-és kisegyházat, vagy éppen a vallástalanokat egyaránt megnyugtatja. 

Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezetője

Egyházpolitikai félfordulat bontakozott ki minap a nyilvánosság szeme előtt. A Fidesz és a Hit Gyülekezete kölcsönösen elásta a csatabárdot. A „békekötés” tényét a kisegyház aktív tagjaként ismert régebbi SZDSZ-politikus, Hack Péter is megerősítette. „Az, hogy a Fidesz ma már másképp tekint a Hit Gyülekezetére, már az európai parlamenti tárgyalások előtt nyilvánvaló volt, azaz a Fidesz tiszteletben tartja a Hit Gyülekezetének állásfoglalásait a vallással kapcsolatban.” – mondta.  

Az elmúlt húsz év nagyobbik részében a jobboldal és a rendszerváltás után alakult (vagy legalitásukat akkor visszanyert) új típusú vallási mozgalmak, kisegyházak közötti viszonyt inkább hűvös idegenkedés, „hideg polgárháborús” ütközések jellemezték. A ’90-es évek elején az MDF-koalíció (és a mögötte álló pártok) jórészt „destruktív szektaként” bélyegezték meg az ún. történelmi egyházakon kívüli szervezett istenhívői tömböket. 1998-2002 között ebben az orbáni Fidesz-többség is követte eszmei jogelődjeiket. Leginkább a Hit Gyülekezete tekintetében. Kihasználva a gyülekezeten belüli villogásokat, a jobbos sajtó támadásba lendült. Sötét terveken dolgozó, gyanús szektának állítva be őket. Gyakran hangoztatván betiltásuk (de legalábbis szigorú korlátozásuk) üdvös voltát. Így aztán a „hitgyüli” a demokrácia első évtizedében az SZDSZ-t támogatta, holott sarkalatos világnézeti dolgokban (abortusz, eutanázia, homoszexualitás, a vallás szerepe a társadalomban) álláspontja közelebb volt a jobboldalhoz.

Jómagam, független (és „hitetlen”, kétkedő) liberálisként nem értek egyet a Hit Gyülekezete által (is) képviselt homofób, „életvédő”, a nemiség terén prűd, a kegyes halál jogát és a darwini evolúciót tagadó nézetekkel. A modern szabadelvű és szabadgondolkodó felfogás híve vagyok. Ugyanakkor elismerem, nyitott társadalomban a békés fundamentalizmusnak ugyanúgy legitim helye van, mint bármilyen más világmagyarázatnak. Ha valaki napjainkban is a Biblia (a Korán, a Talmud, a Védák Könyve) ezredéves dogmáihoz híven akar élni, tegye.  De ne kényszerítsen másokat az általa vallott tanítások betartására. Az államnak pedig nincs joga a vallások, vagy az adott valláson belüli felekezetek között diszkriminálni, illetve a döntőbíró szerepét játszani.

A Fidesz most szakítani próbál ama – Horthy-korszaktól örökölt – diskurzussal, hogy csak a tradicionális kereszténység hívei tekinthetők jó keresztény, rendes magyar embernek. Eszerint mostantól annak tekintendők a „vallási másság” követői is. Amennyiben a Fidesz nem kíván szimbolikus vallási kurzuspolitikát folytatni, jó lenne hasonló megközelítés a vallástalanok irányába is.  Ami egyébként nemcsak elvi, hanem pragmatikus tömegpárti-néppárti szemszögből is javallott. Nem vagyunk Amerikában vagy Lengyelországban. Lakosságunk többsége csak enyhén, a „maga módján” vallásos, vallásilag közömbös, netán tudatos ateista. A nyugati demokrácia nemcsak a vallás, de a vallástalanság és valláskritika szabadsága is.

Minden kampányidőszakban felmerül, lehet-e, szabad-e egyházaknak pártok választási hadjáratát segíteni. Úgy vélem, az államot és egyházat szétválasztva kell tartani. Egyház nem tölthet be közhatalmi feladatot.

Ugyanakkor vallást és társadalmat nem lehet, és nem is kell szétválasztani. Ha mondjuk egy ateista filozófusprofesszor nyíltan vállalhatja akár jelöltként is egy szekuláris-liberális párt támogatását, miért ne indulhatna ugyanígy a választásokon egy pap, lelkész, rabbi vagy imám? És miért ne hirdethetné akár templomi szószékről is a nézeteit? Az ilyen direkt lépésnek tehát jogi akadálya nincs, ám van kockázata. A nyíltan pártos kiállás ugyanis elidegenítheti azon híveket, akik másik oldalra voksolnak, vagy elvi alapon, általában tartják rossznak a pártok fölötti egyházuk határozatát. Feszültséget kelthet, ha a hívek egy részében gyötrő ellentmondás jön létre vallási és politikai szimpátiájuk relációjában.

Önmagában egy felekezet, vagy egy szakszervezet, civil tömörülésként, lehet meghatározott politikai irányultságú. Történelmileg úgy alakult, hogy az egyházak inkább jobbra, a szakszervezetek (kivéve az USA-ban) inkább balra húznak.  Az egyházak kórházakat, öreg-és gyerekotthonokat, iskolákat, menhelyeket tartanak fenn, az érdekvédelmi szövetségek pedig bárhol alapszervezetet hozhatnak létre. Azzal nincs gond, amikor templomban, szakszervezeti klubházban hangzanak el virágnyelvű vagy nyílt sisakos politikai szónoklatok. Oda önként megy a hallgatóság, s ha nem tetszik neki, majd a lábával voksol. De az egyházi fenntartású (vagy szakszervezeti lefedettségű) munkahelyen való politikai agitáció nemcsak jogtalan, de immorális is. Nem illik az egyházi felettesnek, szakszervezeti fejesnek egzisztenciálisan kiszolgáltatott dolgozókat, szakszervezeti titkárokat ily módon állásfoglalásra kényszeríteni.

 Legbölcsebb álláspont az, ha az egyház nem titkolja el ugyan belpolitikai preferenciáit, de azért nem veti alá magát egyik pártnak sem. Mert az kétfelől is visszaüthet. A hívek egy része úgy gondolhatja, felekezetük az általuk igaznak, öröknek hitt túlvilági értékek földi hirdetőjéből egy múlandó hatalom segédcsapatává silányult. A szkeptikusok, ateisták illetve más hitek vallói meg kifogásolhatják, hogy a kormánnyal különleges kapcsolatot tartó egyházat az ő rovásukra privilegizálják. Ez a helyzet nem változhat addig, míg az egyházak állami finanszírozása úgy működik, ahogy ma, ahogy húsz éve. Ha az egyházaknak (illetve bizonyos egyháznak) tetsző pártok jutnak hatalomra, ki nem mondott igény és elvárás, hogy növeljék a nekik járó juttatások, kedvezmények mértékét. Merthogy őnekik köszönhető a győzelem. Amennyiben viszont a hivatalba lépő kormány elvon támogatásokat, azt pedig azzal magyarázzák, hogy az istentelen hatalom bünteti a hívőket. Mindezt csak finanszírozási reformmal lehet meghaladni.

Az egyházak oktatási-szociális intézményei természetesen kapjanak ugyanannyit az államtól, mint a világiak. De a hitéleti működés fedezetét ne a költségvetés (tehát kormányzati akarat) finanszírozza. Hanem közvetlenül az állampolgárok, SZJA-felajánlás és adóból részben leírható pénzadomány révén. Megszorítások idején megkérdőjelezhető az egyházak ragaszkodása az alanyi jogon járó, változatlan összegű központi támogatáshoz. Az eszmék szabadpiacán a hívőkért éppúgy harcolni kell, mint forintjaikért.