Valóban? És lehetséges volt ez egyáltalán? És különben is, mi ez, a Biszku-mizéria kapcsán kitört utólagos elszámoltatási láz, amely alól, a jelek szerint, csak kevesen képesek kivonni magukat?

Még az öncélú kommunistázástól magát mentesnek gondoló szerző is azt írta jó másfél hónapja, hogy „az elmaradt igazságszolgáltatás [?] a mögöttünk lévő húsz év egyik kudarca”. A liberális szerző (hasonlóan a széljobbos és mainstream fideszes kollégáihoz) politikai okokat sejt a háttérben. Papp László Tamás szerint (mert hogy róla van szó) azért nem indult büntetőeljárás a forradalom leverésekor alakult bábkormány életben lévő tagjai ellen, mert az MSZP és a vele lepaktált SZDSZ igyekezett a múltat elfelejteni, a jobboldal meg az egész témát ellenfelei lejáratására használta, az aktuális szocialista vezetők múltjára koncentrált. „Szomorú – összegez PLT –, de ezen múlt”.

Nem ezen múlt.

A jogállami paradoxon

Hanem azon, hogy ’89-90 rendszerváltó politikusai és az eseményeket figyelemmel kísérők túlnyomó többsége (akik persze a társadalom egészéhez viszonyítva kisebbségben voltak) nem egyszerűen a szocializmust akarták egy másik rendszerre cserélni, hanem az önkényes hatalomgyakorlás évtizedeit a törvényesség időszakával, a diktatúrát jogállammal fölváltani.

A jogállamiságból következik, hogy az állam szervei mindenkor kötve vannak a jogszabályokban foglaltakhoz, attól el nem térnek, mert ha egyszer is megteszik, akkor bármilyen esetben, bárkivel szemben megtehetik máskor is. A másik oldalról ez az elv azt jelenti, hogy ha a polgár a jogszabályoknak megfelelően jár el, akkor alappal számíthat arra, hogy az előre leírt következmények valósulnak meg. Mondjuk, ha elkerülik a törvényben tiltott cselekményeket, akkor őket senki – sem akkor, sem később – nem háborgathatja, és akkor sem, ha letelelik az az idő, amelyet az állam büntetőhatalmának érvényesítésére saját magának adott.

A jogszabályok az emberi magatartásokat jövőre vonatkozóan szabályozzák, csak ez a jövőorientáltság biztosítja, hogy cselekedeteinket a joghoz igazítsuk, csak így lehetünk biztosak abban, hogy mi törvényes és mi nem az. Ebből következően a jogbiztonság a jogállam elválaszthatatlan fogalmi eleme.

A jogbiztonság formalizált és szenvtelen, így könnyen kerülhet konfliktusba az igazságérzettel. Néha valóban nehéz elfogadni, hogy a jogállam a maga körülményesen aggályos módján közelít minden kérdéshez, s ha nem biztos a dolgában, futni enged közismert gazembereket, vagy érintetlenül hagy galád módon létrejött jogviszonyokat. Viszont, ha nem így tenne, nem lenne jogállam. „Nem lehet a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”.

Ez a kitétel már a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényt megsemmisítő, 11/1992. számú alkotmánybírósági határozatból való. Abból a határozatból, amelyik ma már szinte ismeretlen igényességgel próbálta meg tisztázni a szocializmus joga és a ’89-es alkotmánymódosítással létrejött jogrendszer viszonyát. Nem igaz tehát, hogy a politikai adok-kapok áldozatául esett az igazságtétel „nemes és legitim ügye” (PLT). Elvárható lenne, ha valaki érdemben és közfigyelmet kiváltani akaró módon hozzászól a kérdéshez, akkor az ismerje a legalább tizennyolc éve megfogalmazott érveket.

A hivatkozott határozat általánosságban leszögezi, amit előbb már megpedzettem, hogy tudniillik „jogállami értékrend alapján jogállami garanciák mellőzésével még igazságos követelés sem érvényesíthető”. A bírák azonban itt nem álltak meg, hanem a tételt a jogállam kialakulásának adott történelmi szituációjára vonatkoztatva is kibontották. Eszerint: „a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek”. Azaz: „nincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatályba lépésével válhattak alkotmányellenessé".

Mármost, ezek a megállapítások egy kérdést hagynak nyitva. Mi történjék az alkotmányellenessé vált jogszabályok, és az azok szerint született állami intézkedések alapján létrejött jogviszonyokkal?

Erre is találunk választ a szövegben: „a jogbiztonság elvéből főszabályként az következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem jogszabállyal, sem jogszabály hatályon kívül helyezésével nem lehet alkotmányosan megváltoztatni”. Ha nem így lenne, akkor minden jogszabályváltozás jogviszonyok végeláthatatlan sorának felülvizsgálatát, és a belőlük származó jogok és kötelezettségek átértékelését nyitná meg. Ennek a lehetőségnek a kizárása a büntetőjog területén alapvető garanciaként fogalmazódik meg: ha valakit jogerősen felmentettek, avagy a kiszabott büntetésnek eleget tett, vagy ha a cselekmény már elévült, akkor bárkinek a terhére utólag felelősséget megállapítani, csak a kiszámíthatóság és az előreláthatóság elvének fölrúgásával lehet, ami viszont az állami önkény egyértelmű megnyilvánulása lenne.

Az elévülés

Azt gondolom, ezek alapján világosan látszik, hogy utólag bűncselekményt vagy büntetést megállapítani (nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elve), illetve már elévült bűncselekményt újból büntethetővé tenni alkotmányos jogállamban nem lehet. Azonban magyarázatra szorul még magának az elévülésnek szerepe a büntetőjogban. Az intézmény látszólag az elkövetőt védi, valójában az összes érintettet, s úgy általában mindenkit.

Ennek hiányában ugyanis nincs olyan erő, amely arra kényszeríti a hatóságokat, hogy az eljárásokat reális időn belül lefolytassák. Az ügyek végtelenségig lebegtethetők lennének, nem beszélve arról, hogy egy idő után tanúnak és áldozatnak is terhes évtizedekkel korábbi bűnesetek ügyében megnyilvánulni. A folyamatos bizonytalanság jobban erodálja a jogrendszert, mint ha néhány bűntett megtorlatlanul marad.

Az idézett alkotmánybírósági verdikt pontosan fogalmaz: „a büntethetőséget megszüntető okokkal az állam elsősorban saját büntető hatalmának szab határt”, méghozzá azért, mert „alkotmányos jogállamban az államnak nincs, és nem lehet korlátlan büntető hatalma. Mégpedig azért nem, mert maga a közhatalom sem korlátlan”. Ezért csak nagyon szűken lehet megvonni azon bűncselekmények körét, amelyek egyáltalán nem évülnek el.

A számonkérés lehetősége

Ami konkrétan a kommunista rezsim vezetőinek felelősségre vonását illeti, nézzük azokat az okokat, amelyek elvben lehetőséget adtak volna bíróság elé állításukra. Inkompetens, zsurnalisztikai találgatások szerint az egyik ilyen lehet az, hogy a kommunisták erőszakos, törvénytelen módon jutottak hatalomra. Ami igaz, csakhogy ez az államellenes bűncselekmények körébe tartozik, s mint ilyen elévül. Ha nem így lenne, akkor politika rendszerek ítélnének folyvást egymás fölött, amit persze meg is tesznek, kivéve a jogállamot. Ez ugyanis tisztában van azzal, hogy a közhatalom korlátos voltából fakadóan a jog messzenyúló történelmi igazságtalanságok helyrehozására nem alkalmas, főleg, hogy majdnem minden berendezkedés alapja egy legitimitáshiányos aktus. (Erről még lesz szó.)

Minden oldalon terjedő vélekedés szerint a felelősség megállapítására és a büntetés kiszabására azon esetekben is sor kerülhet, amikor egy cselekedet az előző rendszer joga alapján is bűncselekménynek számított, azonban üldözésére politikai okokból nem került sor. Ilyenkor az eltelt időt – hangzik az amatőr és zugjogászok kórusa – úgy kell tekinteni, mintha az elévülés nyugodott volna.

Igen ám, de ki állapítja meg, hogy mi tekintendő politikai oknak, és hogyan határolja el más esetektől, illetve mivel indokolja, hogy egyéb súlyosabb cselekményeknél, amikor is nem politikai okból, de a rendszer logikájából következően maradt el a felelősségre vonás (mondjuk olyan korrupciónál, sikkasztásnál, egyebeknél, amikor az elvtársiasság mögé bújtatott sógor-komaság fogta le a nyomozó szervek kezét) továbbra is élvezi majd az elévülés következményeit az elkövető?

Ha ezeket végiggondoljuk, akkor rájövünk, hogy az elévülés figyelmen kívül hagyása megfelel a visszaható hatályú törvénykezésnek. Az Alkotmánybíróság szavaival szólva: „közömbös, hogy a büntethetőséget milyen jogi technikával vezetik be ismét - elévült bűncselekmény esetén az elévülés újraindításával, nyugvási vagy félbeszakítási okok utólagos törvényi megállapításával -, ennek alkotmányossága ugyanazon megítélés alá esik, mintha a törvény utólag tenne büntetendővé olyan cselekményt, amely az elkövetéskor nem volt bűncselekmény”.

Maradnak tehát az el nem évülő bűncselekmények, melyek közül az emberiség elleni bűncselekmények (kiemelten néhány háborús bűntett) és az emberölés súlyosabban minősülő esetei relevánsak. E téren viszont nincs dolga a politikának, az eljárások megindítása és lefolytatása az igazságszolgáltatás dolga, és az ő dolga volt húsz évvel ezelőtt is.

Indultak is eljárások, és az egész igazságtétel groteszkségét mutatja, hogy vagy nem a főbűnösök ellen, vagy nem a főbűnök miatt került rájuk sor. Hasonlóan a nemzetközi példákhoz. Az írásom elején belinkelt Heti Válasz-cikk a magyar igazságtétellel Erich Mielke esteét állítja szembe. A keletnémet állambiztonság irányítóját hatvan évvel korábbi bűntényért ítélték el. Nem az általa felügyelt szervezetek tevékenysége miatt kellett felelnie, hanem még egy illegalitásban elkövetett rendőrgyilkosságért (emberölés súlyosabban minősülő esete!).

A jogállam a maga kötött eszközeivel sokkal többet nem tud e téren elérni, az első Alkotmánybíróságnak, az ellenzéknek, a sajtónak pedig  nem volt ahhoz érkezése, hogy propagandaokok miatt lemondjon a jogállami garanciákról.

A kommunista paradoxon

Már az igazságtételi törvény vitájakor fölhangzott a dal – és ahogy telik az idő egyre hangosabban szól –, amely szerint a jog állarca mögé bújva valójában kommunisták mentegetik bűnös elvbarátaikat. Ahogy a politikai műnóták esetében lenni szokott, ennek igazságtartalma erősen megkérdőjelezhető.

Nem kommunisták állnak szemben antikommunistákkal, sőt, a múlt bűneit bármi áron megtorolni vágyók nagyban a kommunista metódust követik. A pártállami diktatúra kiépítésének technikáját precízen foglalta össze Révész Sándor: „régi bolsevista trükk, még a háború utáni időkből: végy egy ellenszenves joggyakorlót, rá hivatkozva kösd a joggyakorlást önkényesen értelmezhető feltételhez, s attól kezdve ezt a jogot bárkitől megvonhatod”.

Jól mutatja ezt a Biszku-ügy egyetlen valóságos aspektusa: megtiltható-e egy dokumentumfilm bemutatása, mert az egyik érintett (jelen esetben a főszereplő) nem járult hozzá a nyilvánosságra hozatalhoz? Mivel Biszku (aki a felvétel nagy részében azzal sem volt tisztában, hogy újságírókkal beszélget) ezt tette, a jobboldali sajtó azonnal hörgésbe kezdett, mondván, hogy itt a személyiségi jogokkal a szocializmus szégyenfoltjait takargatják. A parlament kulturális bizottságának fontoskodó elnöke egyből határozati javaslatot terjesztett be annak érdekében, hogy a kormány intézkedjen, hogy a jövőben többé ne fordulhasson elő ilyesmi. Mármint az, hogy bárki – a nyilvános közszereplés kivételével – szabadon rendelkezhessen saját képmásával, szavait rögzítő hangfelvétellel.

Ez a polémia ugyanazt a kérdést veti föl, amelyet az egyik ellenzéki képviselő fogalmazott meg a Zétényi-Takács törvényjavaslat tárgyalásakor: „mi az igazán fontos? Napi politikai érdekektől vezettetve visszatérően demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket, vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk, a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen időnként erőszakot lehet tenni”.

Az ellenzéki képviselőt Kövér Lászlónak hívták.

A konzervatív paradoxon

Vannak persze, akik nem akarják a letűnt rendszer viselt dolgai miatt fölforgatni a közéletet, föllazítani a jogi rendet, sőt, egyáltalán nem akarnak már ez ügyben semmit, csak egy fájdalmas sóhajjal megjegyzik, hogy nem is húsz, hanem huszonegy-huszonkét éve kellet volna egy rövid időre eltekinteni a törvényességtől, akkor még lehetett volna máshogy csinálni. Valóban lehetett volna. Én is utaltam rá, hogy a politikai rendszerek legitimitása sokszor megkérdőjelezhető; spontán vagy megszervezett, de aligha törvényes akciók döntik meg az előző hatalmat, és hozzák létre az újat.

Nálunk máshogy alakult. A radikális változások a régi jogszabályok maradéktalan betartásával, formailag megfelelően mentek végbe. Antall József kijelentését a tetszettek-volna-forradalomról azért idézik ennyiszer, gúnnyal és gyűlölettel, mert telibe talált. Nem tetszettünk, ám még mielőtt efölötti búslakodásra adnánk fejünket, két megjegyzés idekívánkozik.

Az első, hogy a felvetés a szokásos elvi zűrzavarról árulkodik. A forradalom elmaradását elsősorban olyanok fájlalják, akik néha napján konzervatívnak nevezik magukat. A forradalom jogon túli kategória, elpusztít, és újat teremt; esetleges egyszeri aktus. Tisztes konzervatívok ezért is utálják annyira – én mindenesetre nagyon utálom. Hovatovább a konzervativizmus éppen a forradalmakkal szemben jött létre, és határozta meg saját szerepét.

A rendszerváltás jellege

A másik megjegyzés a rendszerváltás jellegére vonatkozik. Háboroghatnak a klaviatúraforradalmárok az elmaradt akasztások, vagyonelkobzások, internálások miatt, azonban e megközelítés finoman szólva is történelmietlen. A módszeres (és módszer nélküli) tisztogatásokra sem a rendszerváltáskor sem közvetlenül utána nem volt igény. Annyira nem, hogy a felelősségre vonás még azokban az esetekben is elsikkadt, amikor egyébként lett volna rá mód.

Említettem, hogy az el nem évülő bűncselekmények esetén a törvényhozónak nincs tennivalója, ellenben az igazságszolgáltatás minden fajta ösztökélés nélkül mozgásba lendülhet. A nyomozó szervek, a vádhatóság, maguk a bíróságok azonban részei az adott társadalmi valóságnak. Amennyiben senkinek nem jut eszébe a csendben meghúzódó véreskezű aggastyánok vegzálása, jó eséllyel nem fog eszébe jutni a hivatalos szerveknek sem.

A számonkérés nem egyszerűen elfelejtődött, hanem kifejezetten népszerűtlen volt. A változás éveiben a „nemzeti megbékélés” a „kiegyezés”, a „ne a múlttal foglalkozzunk, hanem tekintsünk előre” jelszavai dívtak, és ha valaki ebbe belepiszkított, támadt éktelen lárma és szörnyülködés. Pontosan úgy, mint ahogy Orbán Viktor Hősök terei beszéde után történt.

Amennyiben egy rövid időre megadjuk magunkat a nem történt itt semmi, csak a fejesek megegyeztek az átmentés módjában, és szándékosan elsikkasztották a felelősségre vonást (ejtsd: „nem is volt rendszerváltás”) elméleteinek, akkor az Orbán-beszéd nem bátor tett volt, hanem tömény megalkuvás. Szerintem viszont jelentős cselekedetnek számított, bizonyítják ezt a már megidézett reakciók, és nemcsak az MSZMP és az oszladozó pártállami sajtó részéről, hanem ellenzéki oldalról is.

„Felelőtlen”, „pimasz”, „nem képes fölmérni a realitásokat” – hangzott a háborgás, amelyben élen járt a méltán feledésbe merült Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, vezetői közt – na, kivel? – nem mással, mint Zétényi Zsolttal, aki később az igazságtétel rendíthetetlen harcosa, még később a Jobbik alkotmánybíró-jelöltje lett.

Ilyen körülmények közt váltott rendszert az ország. A tárgyalásos átalakulás nem csupán a rendszerváltás módja volt, hanem az ára is. Nem az a kérdés, hogy más áron is lett volna-e rendszerváltást, hanem, hogy kellett-e nekünk egyáltalán ez a rendszer, de ha jól látom ennek megvitatása az elkövetkezendő évek slágertémája lesz, úgyhogy ezt most hagyjuk is.

A szembenézés paradoxona

Az már igaz, hogy lehetett volna élesebb határt húzni a régi és az új rendszer közé. Lehetett volna nagyobb katarzis. Több bűnöst néven lehetett volna nevezni, és több bűnt föltárni. És valóban, az utóbbiakhoz még most sincs késő, ám az nem úgy megy – bár nem szívesen mondok rosszat a Biszku-ügyet kirobbantó filmről, a készítők egyikét régről ismerem, és igen kedvelem –, hogy a Ságvári Endre Úttörőcsapat keres egy még élő fasisztát, és az orra alá dörgöli, hogy a bácsinak mekkora gazembernek tetszett lenni. (A bácsi meg elmagyarázza, hogy az úttörők nem értenek a politikához, nem ismerik a történelmet, és az egész nem is úgy volt.)

A múlttal való szembenézésnek van egy elengedhetetlen feltétele: a múlt legalább részbeni ismerete. A múlt pedig – noha folyamatosan változik – jóval bonyolultabb és kellemetlenebb, minthogy végtelenségig leegyszerűsített bulvársztorikban, összeesküvés-elméletekben és romantikus regényekben elmesélhető legyen.

A közvélemény állítólag élénken érdeklődik a múlt titkai iránt. Csak azt tudnám, minek. Ha ugyanis egy titokról sikerült fellebbenteni a fátylat, arra már a kutya se kíváncsi. A pártállam vezetőszerveinek jegyzőkönyvei jó ideje nyilvánosak, ismert a döntéshozatali és végrehajtási mechanizmus, egyre több adat lát napvilágot a külső- és belsőelhárítás tevékenységéről is.

Ám mindezek nem okoznak különösebb izgalmakat, a közönség borzongani akar titokzatos históriák fölött, és nem történelemkönyveket olvasni. Van azonban más ok is, hogy a szocialista múlt rémalakjaival együtt félhomályban maradt, és ennek megértése segít abban is, hogy fölfogjuk miért volt kifejezetten népszerűtlen az elszámoltatás követelése húsz évvel ezelőtt.

Nagy Imréék újratemetésekor elhangzott még egy fontos beszéd, amely katartikus is lehetett volna. Az egykori halálra ítélt Mécs Imre mondta el. Idéznék belőle: „Nézzenek magukba a gyilkosok, az őket sgítők, a passzív beletörődők, a passzív gyilkosok, a mindent elnézők, a semmiről semmit sem tudni akarók, a fejüket igába hajtók, a kényelmesek, a tunyalelkűek, a posvány jelleműek, a hazát pusztítók, az árulók, a semmi-emberek. S nézzenek magukba a ’tiszta’ emberek. Miként tűrhették mindezt évtizedekig? Mennyit mulasztott ez a nép”.

Tényleg nem a legkellemesebb ezeket hallgatni. A 173. számú talponálló feletti színvonalon azért látható volt, hogy a szocializmusban egy ország korrumpálása zajlik. A Kádár-rendszer fenntartásának árát az ország megette, megitta, vagy megbocsátotta azért cserébe, hogy a Fradit is engedték bajnokságot nyerni. Érthető, ha a többség nem felidézni és feltárni, hanem felejteni akart.

Én nem hiszem, hogy ez az attitűd nagyban megváltozott volna, hogy hirtelen az emlékezésnek támadt kultusza. Az bűnösök és más kétes figurák dolgainak fölelevenítése nem a múltnak, a tisztázásnak szól, hanem a jelen küzdelmeinek.

Jól példázza ezt Kádár János és felesége sírjának megrongálása, földi maradványainak meggyalázása. Mikor is történt ez? Az állami pompával megrendezett temetés után, amelyet áldozatok és rokonaik joggal érezhettek irritálónak? Az első választás követően, amikor néhányan gondolhatták úgy, hogy Kádáréknak még ebben a földben sem juthat hely? Netán ’94-ben, amikor a szocialisták visszatértek a hatalomba, és érthető lett volna, ha ezt sokan képtelenek megemészteni, és indulataikat akár ebben a barbár formában vezetik le? Nem, az eset 2007-ben történt, amikor a még fájó sebek, a keserűség, a harag ezt aligha indokolhatta.

Magyarország nem a múltjával küszködik, hanem a jelenével. Nem a kommunista bűnök, hanem a sikertelenség a frusztráció okozóit igyekszik megtalálni, és ebben a pártállamnak csupán annyi szerepe van – nem függetlenül a mostanság teret nyert borzalmas világmagyarázatoktól –, hogy amikor már a személyes megalkuvásokról nem kell számot adni, felelősként rá lehessen mutatni.

A bűnbakképzés ősi rituáléja zajlik, amelynek primitívségén mit sem változtat, ha a bűnbak tényleg bűnös.

(Az írás eredetileg a Hírszerző portálon jelent meg)