Mielőtt Semjén dolgozatának az okkultizmus és a rock viszonyát tárgyaló részét elemezném, kettős elfogultságot vagyok kénytelen bejelenteni. Egyrészt: magam is keresztény hívő volnék, vagyis az Isten, Jézus, menny, pokol, ördög stb. szavak számomra nem csupán metaforák, hanem világképem részei. Másrészt: egykori underground muzsikusként és – máig – rendszeres rockfogyasztóként nagyra tartom a Rolling Stones vagy a Black Sabbath munkásságát.

Vágjunk a közepébe: a Semjén-doktorinak ez a része ahhoz a fundamentalista – tudományosnak nem, legfeljebb tudományoskodónak nevezhető – keresztény áramlathoz tartozik, melynek követői minden bokor mögött a kénszagú ördögöt gyanítják. Nem szeretnék igazságtalan lenni: szerintem fontos a keresztény alapú ezotéria-kritika, hogy ne maradjon tisztázatlan a bibliai és az okkult-mágikus világkép közötti különbség. E szempontból Semjén művét – és szembehelyezkedését az általam is rühellt New Age-mozgalommal – tökéletesen értem. (Megjegyzem, azt már nem annyira, miként képes valaki keresztényként a sámándobok ritmusára vonulni, totemisztikus szimbólumok (pl. turul) előtt hódolni, és/vagy spirituális kapcsolatot ápolni az Első Polgárral. Természetesen mindenkinek joga van saját lelki káoszához, csak ahhoz nincs, hogy politikai direktívát csináljon belőle.)

Szentlélek vs. köszvény

Ami a vallási gyakorlatot illeti: az okkult elleni harcban egyes keresztények átszédülnek a ló túlfelére; miközben le kívánják győzni a mágikus praktikákat, maguk is bőven alkalmazzák őket.  Különféle imaformulákkal le akarják szedni magukról a „rontást”, mert a tekintetük rátévedt egy horoszkópra; kiátkozzák a Harry Pottert, mert abban pozitív hős a mágustanonc; nem szállnak olyan autóba, aminek a rendszámában 666 olvasható; s hát persze, hogy nem hallgatnak Black Sabbath-ot vagy Rolling Stonest.

De ez nem a szó eredeti értelmében vett vallásosság, hanem babonaság, mely a középkori boszorkányüldözők szellemi színvonalát tükrözi. Épp olyan szorongó, megkötözött embereket produkál, amilyenek a New Age hívei közt vannak számosan. Elmegyógyintézeteket lehetne megtölteni a különféle fizetős pszichotechnikák áldozataival, és e körbe egyes keresztény felekezetek is beleértendők. Épp olyan okkultizmus, mikor felszólítják a Szentháromság harmadik személyét, hogy pucolja rögvest a köszvényt Gizi néniből, mint amikor Gyurcsok József, a visegrádi gyógyító telefonon űzi ki a rákot.

Utálom, mikor valaki kihasználja a szerencsétlen, bajba jutott emberek hiszékenységét, Istent emlegetve, rengeteg fölösleges gyötrelmet okozva. A lépten-nyomon ördögűzögető gyakorlattól is irtózom; nevetségesnek tartom a hiedelmet, hogy egy mezei rosszkedv mögött is démon lapul, a szexuális vágyról nem is szólva. Az egyháznak föl kéne éledni a babonaságból, és világosan elmondani az embereknek, hogy ne szarják össze magukat, ha leesett a kis szentkép a konyhában, mert nem fog emiatt szerencsétlenség történni.

Az egyház nyugodtan elmondhatná a Biblia alapján, hogy ha valaki hisz Istenben és megváltójának tekinti Krisztust, a továbbiakban fölösleges ördögtől, balszerencsétől, rontástól rettegnie. Mikor az ember ráhagyatkozik Istenre és fölhagy a parával, azt nevezi a Biblia hitnek. S akkor még mindig ott a természetünk árnyékos oldala; ha azzal tényleg le akarjuk játszani kell a meccset, nem lesz időnk egyéb ellenségeket kreálni magunknak.

A magam részéről szeretném hitre, emberségre és minél finomabb ízlésre nevelni a gyerekeimet. Engedem, hogy azt hallgassák, ami tetszik nekik. De beszélek nekik sötét erőkről is, amelyktől jobb, ha óvakodunk: ilyen a hazugság, a gyűlölködés, az erőszak, az irgalmatlanság, a lopás, az irigység, valamint a képmutató vallásoskodás.

Ördög a zenében

Bőséges irodalom született arról, hogy miért is ördögi a rock. Nagy kedvencem pl. Corrado Balducci „démonológus”atya Sátánizmus és rockzene című opusa, amelyet igen sokan vesznek komolyan. Egy másik, Semjénéhez hasonló színvonalú kutatásban még az is szerepel, hogy az egyoldalúan testre ható (!) zene ördögi, hiszen „pusztító eksztázisba meríti hallgatóságát”. Hozzáteszem, nem új dolog ez. Régi egyházatyák is próbálták lokalizálni a zenében a démont, és például a tritónus hangközben vélték megtalálni: „mi contra fa est diabolus in musica”, mondták.

Mivel a rock szándékoltan szokatlan és felkavaró műfaj, kezdettől alkalmazza rá az úri közönség az ördögi jelzőt, amire – naná – úgy reagál a rocker, hogy ördögnek maszkírozza magát. Ez általában  nem több mint a polgárpukkasztó show része, nem kell hozzá különösebb agyalás. A Stones és az inkriminált nóta – a Sympathy for the Devil – estében azonban többről van szó: a lemezen, amelyen a dal elhangzik, az ördögöt épp a bibliai ihletés alapján ábrázolják mindenféle gonoszság megszemélyesítőjeként; Jagger eléggé meg is lepődött, amikor ezért sátánizmussal vádolták. A Black Sabbath tagjai pedig mindig tiltakoztak a sátánizmus vádja ellen. Jóllehet vannak dalaik, melyeket misztikus rémregények és /vagy filmek ihlettek, a zenekar szövegei többnyire rendszerkritikusak, pacifisták, és sok esetben mélyen keresztényiek.

*

Amennyiben Semjén Zsolt –  a katasztrofális dolgozat megírása óta eltelt, több mint húsz év után –  még mindig ördöginek tartja a Rolling Stones vagy a Black Sabbath munkásságát, szeretném felhívni néhány további szempontra a figyelmét. Először is, a rockzenei produkció többnyire művészeti alkotás. (Legfeljebb van jobb és silányabb.) A művészeti alkotásban rendszerint ábrázolással találkozunk. Az ábrázolás nem azonos magával az ábrázolt dologgal. Természetesen a dolgok ábrázolása nem jelenti a dolgok igenlését sem;  pl. egy „erőszakos” zene simán születhet erőszakellenes érzületből, és egy dalszöveg, ami a gyűlöletről szól, állhat a szeretet pártján.

A folyamatot, melyben az esztétikai élmény és a nyitott, beleérző gondolkodás elvisz minket a jeltől a jelentés felé, pl. dekódolásnak hívjuk. Ezt persze ki is lehet hagyni. Lehet bámulni a felületet, és azt mondani, hogy tök kasa, vagy pfuj, de gáz. S ha így teszünk, attól nem leszünk feltétlenül rossz emberek, csupán buták vagy műveletlenek. De még ez sem túl nagy baj, amennyiben nincs doktori címünk.