E sorok írása közben még teljesen bizonytalan információk vannak arról, hogy Mindszenty József frissen felavatott budapesti szobrára visszatették-e a fejet, ami pont az avatóünnepség kellős-közepén, rögvest a papi áldás után akart leesni a múlt héten. A hercegprímási fő valószínűleg csak a kifogástalan mennyei pedigrének (“ha Isten velünk van, kicsoda ellenünk...”), továbbá a kifejezetten szélcsendes időjárásnak köszönhetően nem gurult a díszes publikum, valamint Kövér László házelnök lábai elé.

Annyi bizonyos csak, hogy a szobor alkotója, Kontúr András a Szózat elhangzása után, egyben a fenyegető katasztrófát megelőzendő rögtön eltávolította az értékes algériai mészkőből formált fejet. Ezután a fényképek tanúsága szerint testvérével, a szobornak otthont adó kerület egykori kereszténydemokrata képviselőjével együtt, valamint természetesen édesapjuk (a Fidesz munkástagozatának korábbi vezetője) vigyázó szemei mellett azóta is azon munkálkodnak, hogy a történelmi testrész végre gránitszilárdan álljon a helyén. Tény, hogy szoborról lévén szó, a fejnek eredetileg is stabilnak kellett volna lenni, de a technológiai részletekkel most ne bajlódjunk, legyen annyi elég, hogy nem sikerült rendben összeilleszteni, az ünnepségen egyszerű kantárral kellett a testhez szorítani.

Az avatóünnepség ennek ellenére jól sikerült, a kerület KDNP-s elnöke szerint, “szépen, problémák nélkül lezajlott”. Legalább volt min izgulni közben. A hercegprímás egyelőre fej nélkül is – mint Kövér László mondta – “iránytű a magyar jövő építéséhez.”

Aki azonban ebben az esetben annak a jelét látja, hogy az ország vezetésében fejetlenség uralkodna, nagyon téved, hiszen – mint Tölgyessy Péter elemzésében rámutat – az orbáni rendszer nagyon is átgondoltan, ha úgy tetszik “fejből” és számítóan, a magyar lélek alig titkolt keleti vágyaira, kádári nosztalgiáira és történelmi sérelmeire alapozva építkezik. A szoboravatás Kontúrékkal, a papi áldással és a kantárral rögzített fejjel egyetemben mégis olyan szép, egyetlen fotóba, egyetlen pillanatba sűrített metaforája az Orbán-rendszernek, hogy keresve sem lehetne jobban találni ennél.

Csak nem a fejetlenségre, hanem arra, hogy a rendszer minden pompa, papi áldás és a leánykórus ellenére is konszolidálhatatlan. Az ünnepségek látszatra “szépen, problémák nélkül” lefuthatnak, de az egész mégis végtelenül ingatag. A szobor feje nem illik a nemzet testére.

Először is, mert – mint a Mindszenty-szobor avatóünnepsége –, csak a Fidesz-sajátjait tekinti a rendszer részének, nekik szól, velük foglalkozik. Ha valaki nem Kontúr, akkor már nem is lehet jó szobrász. Én speciel már eléggé az elején kihullottam a rendszerből, nagyjából a médiatörvény elfogadásakor, így a szobrászathoz már szóba sem jöhettem. Voltak, akiket tovább benn tartottak, de mára lényegében a trafikosok, családjuk, barátaik és a földtulajdonos-műkörmösök maradtak. Nekik ígérnek egyedül jobb életet, de a többiek ellenében. Márpedig nincs az a kötőanyag, ami megszilárdíthatna egy rendszert, amely minden ígérete ellenére képtelen fellendülést teremteni az egész közösség számára, és továbbra is csak az ország leszakadását idézi elő. Hiába turnézza végig a miniszterelnök a nyári egyetemeket és megyei lapokat arról szónokolva, hogy az “ország a saját lábán áll”, ha az ígéret még mindig az, mint az elmúlt 30 évben mindig, hogy most már tényleg a magyarok ideje érkezik el. (Mindig a soron következő választások után persze). Igaza van Orbán Viktornak, hogy a Fidesz választási programja van, ahol “nyolcvan, másutt hetven, vagy hatvannyolc százalékon” áll, ami azért is nagy teljesítmény, mert konkrétan nem ígértek semmit, azon kívül, hogy minden jobb lesz. Pont ezen a területen viszont kifejezetten gyengén teljesül a program.

Konszolidálhatatlan a rendszer azért is, mert ha a valósággal szöges ellentétben áll az, amit az emberek fejébe próbálnak tömni, akkor hiába minden. Lám, milyen gyönyörű cikkekkel szórakoztatta a közönségét az ünnepi hévben a fideszes vazallusmédia a Mindszenty-szoborral kapcsolatban is, meg sem említve azt, ami utána történt. A terecskén áthaladók és az igazi újságokat olvasók azonban nem hülyék. A magyarok tapasztalása már az 1980-as években sem csak a Népszabadság oldalaira terjedt ki, ezért nem merték sokáig kinyitni a határokat, utána pedig tudjuk, mi történt.

És Orbán nyilvánvalóan nem zárhatja le a határokat. Hiába akar keleties rendszert építeni, elég rápillantani a térképre, hogy lássuk, Magyarország sorsát nem Azerbajdzsán, hanem sokkal inkább Németország fogja meghatározni. Lehet tehát, hogy ez a szoboravatás most még elmegy a Hegyvidéken, bár kétlem, de az idő semmiképpen sem nekik dolgozik.

Ja persze, az idő, ami engem egy ideje már nem izgat, de lesz itt még 2138 is egyszer. Tényvalóság, hogy egy rendszer minden ingatagsága ellenére sokáig tud ingadozni, lásd még a Római Birodalom. Tudja ezt Orbán is, aki éppen ezért hajlítgatta olyanra a választási szabályokat, hogy egy “izgalmas, erős és szép” kampány után nyugodtan várhassa a demokrácia ünnepének estélyét. Egyelőre ráadásul erőfeszítéseiben segítségére van az ellenzéki, haladó értelmiség is, amely leginkább azzal van elfoglalva, hogy ki vezesse győzelemre a valamit, ami még nincsen kitalálva.

De mindez a lényegen mit sem változtat, mert a miniszterelnök sem négy évre akar rendszert építeni, hanem történelmi távlatokban gondolkozik. A szobor azonban különböző, egymással nem illeszkedő anyagokból van összerakva, tehát nincs az a pillanatragasztó. Illetve nincs az az Isten.