1971. április 8-án tartották meg az első Roma Világkongresszust, amelyet az ENSZ a Roma Kultúra Világnapjává nyilvánított. Ebből az alkalomból a civil szervezetek változatos programokkal mutatják be a cigány kultúra sokszínűségét, míg a pártok semmitmondó közleményekkel kompenzálják takarékra állított szolidaritásukat.

A roma társadalom kétségbeejtő állapotára, a kisebbség és többség egyre feszültebb viszonyára a rendszerváltás után elszánt jogvédők és jogtiprók keresték a választ. A kétezres évek közepétől azonban a kirekesztés hangjai váltak harsányabbá. A nyilvános vitákban a vidéki Magyarország öltönyös hungaristái ellenében gyakran olyanok képviselték a józan álláspontot, akik korábban csak a Ferihegy 2-es terminálján keresztül hagyták el Budapestet. A magukat vajdának nevező uzsorások és önjelölt szakértők médiaturnéja sokak számára hiteltelenítette el a polgárjogi aktivisták küzdelmeit.

A Jobbik előretörésével párhuzamosan kialakuló cigányellenes hisztériát a Fidesz újságíró identitással rendelkező politikai segédmunkásai fokozták. A romákkal kapcsolatos morális pánik az új ellenség kijelölésével lepleződött le. Ugyan a jobboldali sajtó hivatásos uszítóit ma a migráns-kampány köti le, a romákkal szembeni indulatok szításában maradandót alkottak. A hat halálos áldozatot követelő rasszista sorozatgyilkosság első elkövetési helyéhez a vádlottak vallomása szerint Bayer Zsolt egyik riportja adott ihletet.

A menekültválsággal átalakuló közéleti diskurzus legérdekesebb mellékkövetkezménye a „roma probléma” perifériára szorulása. Míg korábban a roma közösség kirekesztettségével kapcsolatos állásfoglalás a pártok öndefiníciójának lényeges eleme volt, az újonnan megjelenő ellenzéki erők integrációs politikájáról szinte semmit nem tudunk.

A roma társadalom jövőjére vonatkozó vízióikról az új ellenzék azon szereplői is hallgatnak, akik egykori jogvédő tevékenységükből barkácsoltak hitelességet. Juhász Péter a korrupcióellenes harc egyik legaktívabb képviselője, ám a cigányságot érintő ügyekben az Együtt sem jelenít meg elődeinél határozottabb álláspontot. A Momentum Mozgalom programnak becézett röpirataiban a rendszerváltás utáni balliberális pártok valamennyi ajánlatát elismétlik. Enciklopédikus ígéretgyűjteményük azonban nem ejt szót azokról, akiket ’89 után nemcsak a munkahelyükről, hanem a magyarságukból is kitettek.

A rendszerváltás lezárása és az egészséges nemzettudat megteremtése ambiciózus vállalkozás. Ám az átmenet korszakának végét Orbán Viktor már 2010-ben kijelölte, az új rendszer pedig ő maga lett. Mivel a nemzettudat formálásában Wermer András halála óta Habony Árpád jeleskedik, inkább az összetartozás kiterjesztésére illene koncentrálni. A nemzeti kohézió megteremtésében minőségi előrelépést jelentene, ha roma polgártársainknak nem csupán az adó- és járulékfizetés formájában kínálnánk fel a magyarsághoz tartozás érzését.

Bár a cigányság helyzetére nem létezik azonnali megoldás, a pártok a szimbolikus gesztusok ügyében sem bőkezűek. A kötelező olvasmányok listáján a közelmúltban olyan szerzők kaptak helyet, akik kétes irodalmi értékük mellett heveny antiszemitizmusokról ismertek. Ellenben a roma származású alkotók a rendszerváltás óta hiányoznak a kerettantervből.

A Fidesz társadalompolitikájának evolúcióját követve persze nem a roma kultúra hiányos reprezentációja a legszembeötlőbb probléma. Amíg korábban Hegedűs Zsuzsa naposcsibe-osztogatással gondolta orvosolni a mélyszegénység drámáját, Orbán Viktor mára magáévá tette Bogár László a társadalom menthetetlen egyharmadáról vallott nézeteit. A miniszterelnök az alapjövedelem ötletének elvetése kapcsán a cigányságra tett utalása a közgazdász-fantaszta elveinek rasszista érvrendszerbe csomagolása.

Noha a 2010 előtti világ örököseinek egy része időről-időre burkolt cigányozással próbál néppártosodni, a szegénység kriminalizálását a Fidesz emelte a kormányzati cselekvés rangjára. Miközben szociálpolitikai kérdésekben Orbán Viktor öltötte fel Vona Gábor levetett gárdamellényét, az új ellenzék pártjai is hanyag elegancia mondanak le a szavazóként nehezen mozgósítható kirekesztettek csoportjáról.

Pedig a törvényesített szegregáció, a jóléti ellátások közfoglalkozatási programokhoz kötése korábban nem látott kiszolgáltatottságba taszítja az intézményesült rasszizmus elszenvedőit. Az emléknapokon odavetett frázisok helyett legalább az ellenzék új erői lehetnének következetesebbek. A valós megoldás keresése ugyanis nem csupán a roma közösség, hanem az egész társadalom javát szolgálná.

Ne feledjük, a munkaképes korú lakosság közel egyharmada számára ma is valamilyen jóléti ellátás biztosítja a minimális megélhetést. Bár a mélyszegénységben élők és a munkapiacról kiszorulók körében lélekszámukhoz képest felülreprezentáltak a romák, a tartós nélkülözésben élők legfeljebb fele-kétharmada cigány etnikumú.