Ez az évem valójában nem idén kezdődött, hanem 2010-ben, az akkor még közszolgálati MTV-ben. Sok idő telt el azóta, már egybefolynak a részletek, csupán egy kép, egy kocka tiszta teljesen. A pillanat, amikor hiteltelenné váltam, mint újságíró, mint szerkesztő és talán, mint ember is. Amikor nem álltam fel, amikor nem csaptam be magam mögött az ajtót, amikor azt éreztem, megúsztam, hiszen holnap is jöhetek dolgozni, hiszen a jövő hónapban is ki tudom fizetni a lakáshitelt!

Nyolc évvel ezelőtt minden, amit addig tanultam, amit addig tanítottak, összeomlott. Érték, mérték nem létezett többé. Mindez csak egy mondat miatt, amely így hangzott: mától nem ellenőrizni fogjuk a kormányt, hanem támogatni. Mindegy, ki mondta, nagyon mindegy! Lenéztem a kockás füzetembe, három pici kockába beleírtam, hogy MTV. Aztán áthúztam, méghozzá magammal együtt. Ott, abban a pillanatban a maradék közszolgálat és én is megszűntünk – temetésünkről később sem intézkedtek, jeltelen sírban fekszünk!

Öt év alatt annyi bűnt követtem el a szakmámmal, amennyire már nincs magyarázat. Nem is keresek! Már csak annak a módját szeretném megtalálni, hogyan lehet, hogyan tudom ezt a bűnt jóvá tenni? Hogyan lehet bocsánatot kérni, lehet-e egyáltalán ezért a médiamészárlásért bocsánatot kapni? Médiaháborús bűnös lettem – nem én adtam ki a tűzparancsot, nem én vezényeltem a sortüzeket, de ott volt a kezem lenyomata a puskatuson. Szégyen, amit csináltam!

Hogyan, milyen erkölcsi alapon kérdezhetek én bárkit bármiről lőporos kézzel? Hogyan képviselhetem a szakmámat, ha annyi tartásom sem volt, mint egy A4-es lapnak? Sehogyan!

Simicska Lajos ajánlata (természetesen nem ő hívott személyesen!) 2015-ben a G-nap után, az utolsó utáni pillanatban jött a hírTV-től. Tényleg a végemet jártam már – nem szakmailag, hanem emberileg. Szakmailag ugyanis már nem léteztem… De mivel évekig gyáva voltam lelépni az MTV-ből, megérdemeltem a mindennapos nyomást. Aztán ez a nyomás egyik napról a másikra megszűnt. A hírTV-ben szabadon lehetett dolgozni, azt csináltam, amit jónak láttam, de napi rendszerességgel kaptam a fejemre. Igaz, most nem a főnökeimtől és nem a munkámért, hanem azért, mert állítólag elment az eszem, hogy Simicskához mentem.

Az biztos, még ma sem tudom bekódolni, hogyan jutottam el az ország egyik legerősebb emberéhez, akiről még újságíró koromban éveken keresztül cikkeztem. Ki adott nekem menedéket, lehetőséget, tartást? Öreg baka vagyok, én már mellé is lőhetek – mondta nekem sokszor egy nagyon jó barátom. Ezt éreztem, amikor aláírtam a szerződést, és nem azon gondolkodtam, hogy mi áll a miniszterelnök és Simicska Lajos háborúja mögött? Hogy milyen pénzből kapom a fizetésemet? Hogy meddig futhatunk egy nem létező versenyben? Hogy lesz-e jövőm, ha ennek a játszmának vége? Hogy mi a valódi célja Simicska Lajosnak? Hogy én is úgy végzem, mint általában a háborús veteránok, tolókocsiban?

Úgy végeztem, tolókocsiban! A választások után Simicska azonnal lépett. Amit érzetünk, amit tudtunk, ha mi nem megyünk, akkor küldenek. Küldtek! Amit régóta tartok: csak a válás időpontja volt kérdéses, illetve az, ki lép előbb, hogy mi megyünk vagy minket küldenek? Engem ugyanis otthon arra neveltek, hogy meccs közben nem hagyhatom el a társaimat, még akkor sem, ha csapatkapitányként a cserepadon kell ülnöm, és akkor sem, ha kis túlzással az újságból tudom meg: újra áttettek a tartalékok közé. Az tehát adott volt, hogy április 8-áig, a választások napjáig maradok.

Túry Gergely

És nem is az fájt a legjobban, hogy kirúgtak, hanem az, hogy ennyire nincs ránk szükség. Mármint arra, amit mi csináltunk a hírTV-nél, illetve még az antik időkben az MTV-ben, arra ma már senki sem kíváncsi. Magyarországon a közszolgálatiság megszűnt, így már azok sem kellettek, akik csinálták.

Ennek is egyszerű a magyarázata: az emberek többsége nem kérdéseket, illetve válaszokat vár, hanem véleményeket. Nem elemzéseket, hanem kész termékeket akar. És mivel nagyon nehéz kiigazodni a mai világban, nem gondolatokat, hanem iránymutatást. Emiatt nem lehet ki- és megbeszélni semmit, emiatt nincsenek minőségi viták és emiatt nem kérdés, hogy miközben sokan a sajtószabadságról beszélnek, nem veszik észre, már igazán az a kérdés: van-e egyáltalán sajtó Magyarországon. Szerintem nem a szabadság léte vagy nemléte az igazi probléma, hanem az: a magyar sajtó jelentős része nem híreket, információkat, hanem magánvéleményeket, illetve politikai üzeneteket fogalmaz meg, emiatt nem tudósít, hanem kampányol.

Senkire nem haragszom, csak magamra. Magamra viszont nagyon!