Raúl Castro (balra). Balodali pozíció © AP

Hugo Chávez venezuelai elnök, Fidel Castro barátja, aki rendszeresen beszél a kubai vezetővel, s személyesen is látogatja őt, legutóbb úgy nyilatkozott: „bízom Castro felépülésében, de jelenleg az életéért küzd”. A decemberben a kubai elnököt vizsgáló madridi orvos két kollégája egybehangzóan tagadta a hét elején, hogy Fidel daganatban szenvedne, további részletekkel azonban nem szolgáltak – írja az El Pais című napilap.

Castro romló egészségügyi állapotáról tavaly július végén indult meg a cikkezés, amikor egymást követően több sikertelen műtéten és veszélyes fertőzésen esett át. Az időközben nyolcvanadik életévét betöltő elnök miután július 27-én öccsét, a 75 éves Raul Castrót és egy hatfős pártfunkcionáriusi bizottságot bízott meg az ország irányításával, keveset szerepel a nyilvánosság előtt. Legutóbb október 28-án készült róla filmfelvétel, amelyen fáradt és legyengült öregembernek látszott, akit orvosok egybehangzó állítása szerint intravénásan táplálnak.

A következő fontos jelzés, amely arról árulkodott, hogy Castróval nincs minden rendben, a kommunista ország fennállásának ötvenedik évfordulójára rendezett katonai díszszemléjétől való távolmaradása volt, amire azelőtt sohasem volt példa.

A Kubával foglalkozó szakértők és politikusok szerint, az ország jövője egyre inkább elválik Casto állapotától, s folytatja a világ számára kevéssé látványos, a volt szovjet övezeti országok fejlődési útjától eltérő átalakulását.

A Washington Post befolyásos kolumnistája, Eugene Robinson szerint el kell fogadnunk a tényt, hogy akármikor távozik is az élők sorából Fidel, sem másnap, sem következő hónapban, de a következő évben sem változik meg lényegileg Kubában semmi. Robinson, aki közismert baloldali és Bush-ellenes, arra az alapvetően elhibázott amerikai kormányzati álláspontra hívja fel a figyelmet, amely szerint a karibi szigetország lakossága csakis az elnyomás miatt tart ki a jelenlegi rendszer mellett. „Ezzel ellentétben, aki egyszer, akárcsak turistaként is eljut Kubába, azonnal láthatja, hogy messze nem erről van ott szó” – állítja határozottan Robinson.

Fidel Castro. Intés az utódoknak © AP

Washingtonban és a kubai ellenzéki emigránsok gócpontjában, Miamiban a szovjet blokk összeomlását követően, mind a kubai rezsim gyors összeomlását várták, amely a mai napig nem történt meg. Ehelyett, a KGST felbomlását követően gazdasági válságba került és nyersanyaghiánytól szenvedő ország fokozatosan enyhített etatista, tervutasításos gazdaságpolitikáján, s ezzel esélyt adott magának a megváltozott világpolitikai helyzetben való túlélésre.

Előbb a turizmus felpörgetése, majd a kis egyéni vállalkozások legalizálása a szolgáltatási szektorban, az amerikai dollár használatának engedélyezése, az állami földek közös magántulajdonba helyezése, s számos egyéb apró változás segítségével Kuba túlélte a kilencvenes évek világpolitikai átrendeződését. Mára valamelyest elfogadta a reális világgazdasági kereteket, noha ez gyakorlatilag nem befolyásolja a kubai polgárok alacsony életszínvonalát. A kilencvenes években sorra jelentek meg a vállalkozó szellemű külföldi befektetők, s így Kína a bányászatba, Európa és Brazília a gyógyászatiparba, míg Kanada, Olaszország és Spanyolország a turizmusba fektetett be Kubában.

Míg egy átlagos kubai dolgozó havi fizetése tíz dollárnak megfelelő nem konvertibilis peso, addig egy orvos 25 dollárnak, egy rendőr pedig 50 dollárnak megfelelő kubai pesóból gazdálkodik, s ez világos magyarázatot ad arra, miért olyan erős a rendőrség a mai napig a szigetországban.

Hogy nincs minden rendben, arról a feketekereskedelem méretei árulkodnak leginkább. A Chicago Tribune szerzője költőien a következő kérdést teszi fel: „Mit tesz egy havannai Közért-vezető, ha a havi fizetése 14 dollár, míg a fennmaradáshoz minimum 60 dollárra van szüksége? Lopott élelmiszereket értékesít a feketepiacon.” Kubában ugyanis, az országot sújtó gazdasági embargó miatt komoly hiány van a számítógépektől a vécéülőkéig számtalan termékből. A leleményesek az állami raktárkészleteket megdézsmálva keresik meg a túléléshez szükséges pesókat, vagy egyéb módon húznak hasznot az elképesztő hiányból.

A feketekereskedelem jelentősségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Raul Castro miközben felszólította a munkásságot a baloldali ideológia tiszteletben tartására, számos főút mellett létesített ellenőrzőpontokat, hogy csökkentse a feketepiaci árúk áramlását szerte a szigeten.

Kubai hétköznapok. Jelszavakból nincs hiány © AP

„Lassú, fokozatos átmenetnek leszünk várhatóan a szemtanúi, amelynek során lazulni fognak a belső elnyomás keretei” – véli a kubai változások sebességéről Kovács Balázs Áron, a Magyar Kuba Bizottság elnöke és a Freedom House demokráciavédő szervezet Kuba projektjének koordinátora. Kovács szerint annak ellenére, hogy a karibi rezsim továbbra is a durván és tömeges sérti meg a szólásszabadságot – jelenleg huszonhárom újságírót tartanak fogságban –, több mint 400 különféle színezetű kisebb-nagyobb belső ellenzéki csoport működik az országban. Ezeken túl a hivatalos munkásszakszervezet mellett független baloldali érdekképviseletek is igyekeznek szóhoz jutni, a nemzetközi munkarend és munkajogok köztudatba emelése mellett törve lándzsát. Az ellenzéki mozgolódást azonban a hatóságok ma is időről időre igyekeznek az erőszak eszközével letörni – teszi gyorsan hozzá Kovács Balázs.

Azzal hogy Fidel Castro az operatív hatalmat öccsére és fél tucat lojális párttagra bízta, mindenképp sikeresen prolongálta a kommunista rendszer fennmaradását, amely így gyakorlatilag függetlenedett személyétől – szögezi le kezdésként a Foreign Affairs 2007. januári számában Julia E. Sweig Latin-Amerika-szakértő. „Washingtonnak végre rá kell ébrednie, hogy a kubai kommunista rendszert távolról sem, csak Fidel Castro tartja fenn. Elég, ha a 19. századi Spanyolországgal és a 20. századi Egyesült Államokkal való viszonyára gondolunk, amelynek során a nagyhatalmaktól való függetlenség és függetlenedés eszméje vezette a kubaiakat.

Raul Castro egy a Fidel visszavonulását követő interjúban kijelentette, hogy kész normalizálni országa viszonyát az Egyesült Államokkal, de nem hajlandó elfogadni a Bush-kormányzat durva beavatkozását országa politikájába. Erre válaszként a Thomas Shannon, a nyugati félteke külpolitikájáért felelős külügyi megbízott közölte: kormánya hajlandó átgondolni a kubai embargó kérdését, ha a havannai kormány engedélyezi a többpártrendszert, szabadon engedi a politikai foglyokat, és szabad mozgást biztosít a nemzetközi civil jogvédő szervezeteknek.

Sweig szerint azonban Fidel fokozatos háttérbeszorulása ellenére ugyanazzal az országgal kell szembenézni az Egyesült Államok kormányának, amelyről az gondolja, hogy az elromlott rotorú helikopter hasonlatával élve, előbb-utóbb kénytelen lesz leszállni. A Foreign Affairs hasábjain azonban Sweig arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Kuba a maga aktív diplomáciájával és szoros kötődésével a Dél-Amerika kormányaihoz – 160 diplomáciai képviselete van világszerte – mindenekelőtt függetlenségének megőrzésére törekszik, függetlenül Fidel Castro vagy akár öccse esetleges halálától. S annak ellenére, hogy az Egyesült Államok és számos nemzetközi közösség várhatóan Fidel halála után azonnali változásokat és demokratikus választásokat követel majd, a havannai kormány a békés átmenetet, a függetlenséget és a hatalom jelenlegi élvezőinek körön belül maradását fogja szem előtt tartani. Vagyis az a régi rezsim marad hatalmon, amelyet elemzők szerint az egyesült Államok gazdasági embargója tovább éltet s nem pedig megfolyt.

Folk György