A belgrádi megfigyelők közül sokan - tekintettel a főszereplőkre, előéletükre és korábbi politizálásukra - ennél szkeptikusabbak.

Ami tény: a májusi parlamenti választáson az öt párt alkotta demokrata tábor 102 képviselőt juttatott be a 250 tagú parlamentbe. Fő ellenlábasai közül a radikálisoknak - ők változatlanul a legerősebb parlamenti párt - 78, a Vojislav Kostunica eddigi miniszterelnök nevével fémjelzett nacionalista tömbnek 30 képviselője lett. A liberálisoknak 13, a vajdasági magyaroknak 4, a bosnyákoknak 2, az albánoknak pedig 1 hely jutott.

A két nagy - a demokrata és a radikális-nacionalista - tábor tehát akkor sem nem képes parlamenti többséget alkotni, ha megnyeri a liberálisokat (ez a radikálisok esetében eleve elképzelhetetlen, mivel ősellenségek) és az összes nemzeti kisebbségi képviselőt. Kormányra csak a szocialisták vezette, 20 képviselőjű hármas szövetséggel összefogva juthatnak.

A szavazás után úgy tűnt, hogy erre a nacionalistákkal összefogó radikálisoknak van esélyük. Ők 9 évvel ezelőtt, Szerbia NATO-bombázása idején már kormányoztak együtt a szocialistákkal, sőt a párt alelnöke, Tomislav Nikolic miniszterelnök-helyettes is volt.

A régi szimpátián kívül közel hozta őket egymáshoz az is, hogy a választást megelőző kampányban mindkét párt Boris Tadic államfő Demokrata Pártját tekintette legfőbb ellenfelének, az pedig őket. Zajlott is a heves küzdelem, szitkok, átkok röpködtek egyik oldalról a másikra. A szocialisták és radikálisok különösen hevesen bírálták a demokraták túlsúlyával működő kormányzat korruptságát, hozzá nem értését. Igaz, hogy annak akkor még Kostunica miniszterelnök is részese volt, de ő épp a demokrata párti fölény miatt nem tudta maradéktalanul érvényesíteni akaratát, s ezért idézett elő kormányválságot.

A választásokat követő tárgyalásokon a radikálisok, szocialisták és nacionalisták hamar egyeztették a közös kormányzás elveit, s mivel májusban önkormányzati választások is voltak, Belgrádban szövetséget kötöttek, megállapodva abban, hogy radikális párti polgármestere lesz a fővárosnak.

A demokratának nevezett tábor azonban erről - sajátos, és demokratikusnak nehezen nevezhető - gondolatmenettel egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni. Tadic - tömbje 102 mandátumára hivatkozva - közölte, hogy Szerbia lakosai az európai utat választották, s ő minden rendelkezésére álló eszközzel küzdeni fog azellen, hogy a radikálisok dominanciájával alakuljon kormány.

A szocialistákra s vezetőjükre, Ivica Dacicra óriási nyomás nehezedett - mind belföldről, mind külföldről. A Nyugat s azon belül is az EU képviselői - főleg a Belgrádban akkreditált nagykövetek - mindent megtettek azért, hogy "demokratikus kormányzatot" segítsenek hatalomra Szerbiában. Az, hogy ez a kormányzat csak a népirtással, Szerbia tönkretételével vádolt, hágai börtönében meghalt Slobodan Milosevic utódainak közreműködésével jöhet létre, a demokratikus opció hívei közül senkit sem zavart. Az sem, hogy az előző, tavaly januári parlamenti választás után még az azóta nacionalistává, a retrográd erők egyik vezetőjévé visszaminősített Kostunicával terelték egy karámba Tadicot, bábáskodva ezzel egy az első pillanattól fogva működésképtelen belgrádi kormány megszületésénél.

Az ígérgetéssel párosult nyomás, annak kilátásba helyezése, hogy a szocialisták felmentést kapnak a múlt bűnei alól, ha összefognak a demokratákkal, megtette a hatását. Először csak a szövetségesek - a koalíció 20 mandátumából hármat birtokló Egységes Szerbia párt, majd az öt képviselőt adó nyugdíjasok pártja - kezdték a nyilvánosság előtt is feszegetni, hogy mégsem a radikálisokkal kellene szövetkezni.

Eközben már - mint bebizonyosodott - az első pillanattól folytak a demokratákkal a színfalak mögötti tárgyalások, amit a szocialisták hevesen tagadtak. Sértődötten kérték ki maguknak, hogy bárki kétkulacsossággal vádolja őket, s többször leszögezték, hogy a demokratákkal csak akkor állnak szóba, ha a radikálisokkal folytatott egyezkedés eredménytelen lesz.

Hogy azzá vált, annak formális oka az, hogy a nacionalisták fel akarják mondani az EU-val kötött stabilizációs és társulási egyezményt, s a radikálisok is csak úgy fogadják el, ha az EU hitet tesz Szerbia területi épsége mellett.

Ezzel szemben a szocialisták és szövetségeseik, főleg pedig a demokraták Európába kívánnak menni, s állításuk szerint eközben mindent megtesznek azért, hogy Szerbia részeként megtartsák az EU hathatós közreműködésével függetlenné vált Koszovót. A jelszavak szintjén egyszerre védik Szerbia területi integritását és szuverenitását, s menetelnek Európába, ami erősen emlékeztet a kör négyszögesítésére.

Arra, hogy kormányt alakítsanak, a szerb alkotmány szerint még majdnem három hónapjuk van. Ahhoz, hogy ez meg is történjen, lényegében csak a hatalmi pozíciók elosztásában kell megállapodni, mivel a szép jelszónál többet nem érő kormányzási elvekben megegyeztek.

Utána pedig már csak a napi munkában kell megtalálni a közös nyelvet az egymással korábban élesen szemben állóknak, híveikkel pedig elhitetni, hogy "elvszerű politizálás" eredményeként fogtak össze korábbi ellenségeikkel, s képesek lesznek egymást kizáró célok megvalósítására is.