A bonyodalmak középpontjában továbbra is az iszlám köztársaság vitatott atomprogramja áll, amelyben 2010-ben jelentős előrelépések történtek, ugyanis a teheráni kormány februárban bejelentette, hogy a natanzi nukleáris létesítményben 20 százalékos dúsítású uránt állítanak elő, Oroszország segítségével elkezdték feltölteni fűtőanyaggal Irán első atomerőművét (Busehr), és óriás léptekkel haladtak a dúsított uránkészlet felhalmozásában. Emellett május közepén diplomáciai „ajándékcsomagot” nyújtottak át az amerikaiaknak: egy brazil-török-iráni uráncsere-egyezményt.

Az Egyesült Államok régóta szerette volna elérni, hogy Irán ne otthon, hanem külföldi létesítményekben (lehetőség szerint valamelyik nyugati országban), ellenőrzött mennyiségben és körülmények között dúsítson uránt. Ezt garantálta volna a teheráni szerződés, amelyet Ali Ahani európai ügyekben illetékes iráni külügyminiszter-helyettes szerint Washington ösztönzött, és amelyből azután Washington kétségeinek köszönhetően nem lett semmi. Az Egyesült Államok a diplomáciai kötéltánc helyett inkább szorosabbra húzta a hurkot Irán körül, s elérte, hogy június 9-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa - immár negyedszer - szankciókat fogadjon el az országgal szemben. A tizenöt jelenlévő közül a büntetőintézkedésekre csak Törökország és Brazília - a BT nem állandó tagjai – szavazott nemmel, míg Libanon tartózkodott.

Az Irán által a „világ diktátorának” tekintett USA és a „lator állam”  küzdelme a Stuxnet képében idén virtuális síkon is megjelent: az ipari kémkedésre és rombolásra tervezett számítógépes vírust állítólag kifejezetten az iráni atomprogram megtorpedózására fejlesztették ki. Washington és szövetségesei attól tartanak, hogy Irán polgári célú fejlesztések leple alatt atomfegyver előállítására törekszik. A közel-keleti állam ezt kitartóan tagadja, s hangsúlyozza, hogy az Atomsorompó-szerződés értelmében joga van saját (békés) nukleáris programjához, amely egyébként a nemzeti büszkeség jelképévé vált, s amelyet az irániak többsége politikai szimpátiájától függetlenül támogat. Teherán szerint a regionális egyensúlyra nézve a valódi veszélyt Izrael, s annak - valószínűleg kiterjedt atomfegyver-arzenált rejtő – szándékosan kétértelmű politikája jelenti.

Mahmúd Ahmedinezsád iráni elnök

Az amerikai-iráni szembenállásból a civilek sem maradtak ki, legyen szó a három amerikai kiránduló fiatal, a házasságtörésért megkövezésre ítélt Szakine Mohammadi-Astiani, vagy a megtámadott iráni atomfizikusok sorsáról. A kémkedésért bebörtönzött három amerikai túrázó egyikét, Sarah Shourdot több mint egy éves raboskodás után idén szeptemberben emberbaráti okokra és a nő betegségére hivatkozva ugyan elengedték, de két társa, Shane Bauer és Josh Fattal még mindig rács mögött van. 2010-ben az egész nyugati világ – különösen Franciaország – együtt izgulhatott a kétgyermekes Mohammadi-Astiani sorsáért, s bár az asszony a sorozatos rémhírek ellenére túlélte az óesztendőt, még mindig bizonytalan, hogy mi lesz vele 2011-ben.

Irán ipari létesítményeinek számítógépei mellett atomtudósai sincsenek biztonságban: Sahram Amirit például állítása szerint az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) ejtette túszul Szaúd-Arábiában 2009 nyarán. A férfi idén tért vissza hazájába. Amerikai tisztségviselők szerint 5 millió dollárt kapott a CIA-től az iráni atomprogramról szolgáltatott információiért cserébe. Rosszabbul járt két másik atomfizikus, akiket november végén munkába menet autójukban pokolgépes támadás ért. Madzsid Sariari, a Sahid Behesti egyetem fizikaprofesszora, az Iráni Nukleáris Társaság tagja meghalt, míg Ferejdun Abbászi - ugyancsak a Sahid Behesti egyetem oktatója - megsebesült.

Eközben Irán befolyása a környező közel-keleti és közép-ázsiai országokban egyre nő: Libanon, Irak, Afganisztán és a palesztin területek ékes példái a muszlim testvériség nevében fellépő iszlám köztársaság sikerének. Ahmadinezsádot idei libanoni látogatása során az őrjöngő tömeg szinte megmentőként fogadta, míg Irakban a márciusi választásokon csupán második helyre befutott Núri al-Máliki síita koalíciójának kormányalakítása mutatja Teherán szárnypróbálgatásainak sikerét.

Az egyhangú nemzetközi találkozók és semmitmondó diplomáciai nyilatkozatok világát Ahmadinezsád idén is „aranyköpéseivel” fűszerezte. A legemlékezetesebbek közülük: az elnök New York-i látogatása során „az amerikai kormány által megrendezett színjátéknak” nevezte a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat, az ENSZ BT határozatát „kukába való koszos papír zsebkendőnek” titulálta, megfenyegette „az elnyomó hatalmakat”, hogy „levágja kezüket”, és rendszeresen „idiótáknak” hívta ellenfeleit, köztük a BT állandó tagjait, akik „azt hiszik, hogy szankcióikkal eredményt érnek el”.

A tehetetlen Washington az iszlám forradalom óta (1979) képtelen bánni a „megvadult” Iránnal - a helyzetet csak tovább nehezíti, hogy nincs amerikai nagykövetség az országban. A Mohammed Reza Pahlavi sah érájának engedelmes szövetségeséből Ruhollah Khomeini ajatollah „láncos kutyájává” vált ország amerikai külpolitikai tanácsadók garmadájának okozott fejtörést, de „az iszlám kórságra” eddig nem sikerült gyógyszert találni. Egyes szakértők kínjukban már a jól bevált George Kennan-féle hidegháborús receptet vennék elő.

Az amerikaiak elmulasztották a Mohammed Hatami elnök (1997-2005) felkínálta lehetőséget a civilizációk közötti párbeszédre, a 2009-ben újraválasztott Ahmadinezsáddal pedig sokkal nehezebb szót érteni. Egyelőre úgy tűnik, hogy különféle okokból mindkét országnak szüksége van a másik démonizálására, s egyiküknek sem áll érdekében a kölcsönös bizalmatlanság légkörének felszámolása. Amíg pedig ez a helyzet nem változik, addig az Irán elleni katonai csapás lehetősége sem kerül le a napirendről.