Van egy panzió London központjában. Nem különösebben puccos, nyikorognak a lépcsők és a fűtés is hagy némi kívánnivalót maga után, mindenesetre jó helyen van, és az ára is elfogadható. Háromszor foglaltunk szállást ide ebben az évben, egyszer március végére, egyszer április közepére, aztán október végére – amilyen hamar csak tudtunk, hiszen, ha nem is turisztikai, de politikai főszezonokról volt szó: a britek ebben a három időpontban tervezték azt, hogy kilépnek az Európai Unióból.

Mondani sem kell, mindhárom alkalommal lemondtuk a foglalást, a Booking már fel sem ajánlja a panziót, és bele se merek gondolni, a tulaj is mit gondolhat ezekről a magyarokról – de hát megindokolni sem tudtuk soha az elállást azzal, hogy „hülye politikusok”. Pedig isten bizony, egyszer azért elmondtam volna a panzió tulajdonosának, hogy nyikorog ugyan a lépcső meg a fűtés is hagy némi kívánnivalót maga után, de alapvetően nincs bajom a szállodájával. Meg a városával és az országával sem.

Jó eséllyel persze nem mi voltunk az egyetlenek, akik szállást foglaltunk a panzióba, és a többség valószínűleg el is foglalta a szobáját, így volt esélye megbeszélni a tulajjal, mennyire hülyék ezek a politikusok, akik nem tudnak dűlőre jutni egymással, az Európai Unióval, saját népükkel sem. Mert 2019 az az év lett, amikor a világ többi része kezdett el az időjárásról beszélgetni, miközben a britek a szemerkélő eső mélyelemzése helyett új témát találtak magukat: a Brexitet. Persze azzal a kötelező felvezetéssel, hogy: „Ne, erről inkább ne beszéljünk! Amúgy egyszerűen rémes, ami történik, ön is így gondolja?”

Londonban (amikor épp egy másik szállodában szálltunk meg) persze könnyű volt találni olyan helyet, ahol fel sem merült, hogy ejtsük a kényelmetlen témát. A parlament előtti tér habókosainak kavalkádjában talán csak az volt a meglepő, mekkora hévvel bírtak egymásnak esni, mert nézeteltérésük támadt valamely uniós joganyag értelmezésében, vagy netán amiatt, hogy a WTO szabályai szerinti viszonyrendszer árt-e jobban az Egyesült Királyság gazdaságának, vagy az Európai Unió által megteremtett korlátok. Igen, pont ezekkel a szavakkal, még ha közben a kézzel festett táblák között az ember nem is tudta eldönteni, hogy egy Monty Python-szkeccsbe csöppent, vagy a BBC politikai vitaműsorába.

Egyszerűen a rögeszménkké vált

– ennyit mondott erről Jonathan, a félig ír, félig brit újságíró, akivel – amikor épp nem a Brexit volt a fókuszban – Törökországban találkoztam. Jonathan Írországban él ugyan, de a sziget északi, az Egyesült Királysághoz tartozó felére jár át vásárolni, „mert ott olcsóbb a sör”. Az unokatestvéréről is mesélt, akinek a tehenei egy déli legelőn csámcsogják át a napot, esténként viszont az északi részhez tartozó istállóba terelik be őket. És hát fogalma sincs arról, hogy mi lesz, ha határt húznak a Brexit miatt a sziget két fele közé.

Biztos mesélt volna mást is, de miután a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy Boris Johnson hazudott a királynőnek, amikor a parlament felfüggesztését kérte, és újra összeült a Ház, hirtelen be kellett kapcsolódnunk 2019 legjobb mókájába: néznünk kellett az alsóházi ülést. Egy buszon, útban az ankarai reptér felé.

Nem csak a briteknek, az újságíróknak is rögeszméjévé vált a Brexit.

2019-ben 151 cikket írtam a hvg.hu-nak a Brexitről, ez a 152-ik. Emlékszem, nagyjából a 130-ik környékén lett elegem – amikor egy váratlan fordulattal mégsem szavaztak a brit parlament képviselői a kilépésről szóló megállapodásról. Szombat délután a BBC-re kapcsolt tévével üvöltöztem, hogy dobják ki a briteket most azonnal az EU-ból. Nem tudom, mit gondolhatott a szomszéd.

Azt inkább nem is számolom össze, hány estémet töltöttem azzal, hogy azt vártam, John Bercow az „Ordeeer” után kihirdet egy olyan parlamenti eredményt, amely még tovább lökte a problémát a megoldástól. Vagy éppen elhitette az emberrel, hogy ez az akadálya a probléma megoldásának.

Azt sem számolom össze, hány cikket hagytam félbe, mert mire végeztem volna, már értelmét vesztette, hány órám ment el azzal, hogy megpróbáltam felfogni egy javaslatot, amelyik aztán 24 órával később teljesen értelmét vesztette. Ha legalább ezekkel kicsit közelebb kerültem volna egy politikai rendszer megértéséhez, de nem, legfeljebb parlamenti kis színesek ragadtak meg arról, mit keres az ülésterem közepén a jogar, vagy hogy miért van két kardnyi távolság a szemben lévő padsorok között. Mert ezek legalább nem változnak a királyságban, ezen kívül meg minden.

Persze egy szavam nem lehet: amikor ez a cikk megjelenik, már hat napja lehet némi bizonyosságunk azzal kapcsolatban, mikor történhet meg a Brexit. Ráadásul mindezt egy délutáni szavazáson döntötték el, hétköznap, semmi izgalom nem volt, John Bercow sem üvöltött. De azért minden zörejt figyelni kell a vihar előtti csendben, nem lesz ennek sose vége, a tehenek sem nyugodhatnak az ír éjszakában.

Szállást mindenesetre még nem foglaltunk, legyen egy kis békéje a brit panziósnak.