Az emberélet útjának legelején egy nagy sötétlő játékraktárba jutottam, mivel a plüssmalacomat nem lelém

– hangzott volna A karácsonyi malac című meseregény első mondata, ha azt nem a 21., hanem a 13. század nagymestere írja. De nem Dante írta, hanem J. K. Rowling, a Harry Potter-sorozat megalkotója, és épp olyan is. Mármint nem olyan, mint a Harry Potter-sorozat, hanem mint egy meseregény, amit a mai J. K. Rowling ír, akitől balgaság lenne azt várni, hogy ne kerekítsen kőkemény, horrorisztikus politikai parabolát még egy mesebeli szörnyecskéről szóló kamaszregényből is, mint amilyen Az Ickabog, az előző ifjúsági kötete volt, és ne frissen elvált szülők gyerekeiről és az ő viszálykodásukról szóljon a mostani, A karácsonyi malac.

Rowling mindig harcosan felszólal a társadalmi kérdésekben, így jellemző módon nem is az írásművészete, hanem szociálpolitikai véleménye miatt forrnak körülötte az indulatok (noha a transznemű nőkről megfogalmazott véleménye miatt rengetegen elfordultak tőle): ez az író aligha fog valaha is olyan könyvet írni, amelynek nem lesz valamiféle mondanivalója a hatalom, a zsarnokság természetéről, amelyben ne bukkanna fel egy becstelen uralkodó, egy kisstílű kiskirály, amelyben ne sejlenének fel a közelmúlt vagy a jelen politikájának baljós árnyai egy-egy fejezet sötétebbik sarkaiban, és amelyben mindenki végtelenül boldog lenne, amíg meg nem. Legfeljebb az változik, mennyire játszik az ilyesmi központi szerepet a műben. A pont egy éve megjelent Az Ickabog, ha mese is volt tejben-vajban fürdő királyságokkal és bibircsókos boszorkányokkal, valójában a politikusok által előszeretettel használt hamis ellenségkép-képzésről meg a besúgásra és megfélemlítésre alapuló totalitárius rendszerek működéséről szólt, jó hamar megmutatva a gyerekeknek, mire lesz majd érdemes odafigyelniük, ha felnőttként normális országokban akarnak élni.

Kegyetlen politikai horror lett J. K. Rowling új gyerekkönyve

Keserves szenvedés után éhen halt szülők összevert gyerekei és országukat tönkretevő, hazug, gyilkos, velejükik romlott politikusok népesítik be a Harry Potter-könyvek írója, J. K. Rowling új gyerekkönyvének világát. Az Ickabog nem széplelkeknek való, de csupa jót akar.

A karácsonyi malac, talán mert eggyel kisebb korosztálynak, 6-8 éves gyerekeknek szól, azért sokkal mesésebb marad, és nem válik politikai parabolává, még ha a főszereplő kisfiú sorsát erősen befolyásolja is, hogy egyes mesebeli városokban mennyire tisztességtelen a király és mennyire működik a besúgásra épülő rendszer.

De a hangsúly nem ezen van, hanem még ezeknél is fontosabb dolgokon: hogy mennyire fontos megpróbálni megérteni egymást, és úgy dolgozni a magunk boldogságáért, hogy azzal a másikét is segítsük.

A sztori szerint egy kisfiú, Jack elveszíti legfontosabb és legkedvesebb plüssállatát, a Püsmac névre hallgató, megviselt, otthonillatú, gombszemű malacot, de mivel épp szenteste van, pont ezen az egy napon lehetősége van arra, hogy életre kelt játékai méretére zsugorodjon, és nekivágjon az Elveszettek Birodalmának, ahová élő ember korábban még sosem tette be a lábát, hiszen ott nincs semmi más, csak csupa olyasmi, amit az emberek elveszítettek, fél pár zoknitól kezdve lakáskulcsokon át megunt vagy épp nagyon is szeretett játékokig. A Dantéval való összehasonlítás így tényleg adja magát, csak Rowling nem a Pokol kilenc körét mutatja be, hanem az Elveszettek Birodalmának különféle városait, ahogy az életútjának még igencsak az elején járó főhős megismeri őket, és ehhez még útikalauza is van, csak épp nem Vergiliusnak hívják, hanem Kalacnak, ami a karácsonyi malac rövidítése.

hvg.hu

A Pokol-párhuzam azért is több egyszerű viccnél, mert ahogy haladunk a regényben, tényleg komolyodik a helyzet a bolyhos plüssvilághoz képest: ahogy a kis Jack az Elveszettek Birodalmának újabb és újabb „köreit” ismeri meg, szép lassan túl is lép a másik zsebben hagyott lakáskulcsok meg a kerti sövény alatt sárosodó játéknyuszik problematikáján, és olyan dolgokkal kezd találkozni, mint az elhagyott rossz szokások, az elvesztett remény, boldogság és igen, hatalom és a becsvágy, persze a hozzájuk tartozó, rövid tanmesékkel arról, mivel is jár, ha egy emberből elvesznek ezek a tulajdonságok.

Épp ettől olyan olvasmányos – ezúttal is – Rowling regénye: ahogy az hétkötetnyi, egy komplett világot megteremtő és azt milliónyi leleménnyel benépesítő Harry Potter-történet után a legkevésbé sem meglepő, az író most is roppant fantáziadúsan rendezi be játékpurgatóriumának minden városkáját, így Ezeregyéjszaka-szerűen visz magával a szöveg – pláne a Potter-könyveket is fordító Tóth Tamás Boldizsár lendületesen könnyed magyarításában –, hiszen minden fejezetben újabb és újabb ötletek elevenednek meg nemcsak a cselekmény, hanem a részletek szintjén is.

Egyszerűen jólesik háromszáz oldalon át belefeledkezni pusztán annak a felsorolásába is, mi mindent veszít vagy hagy el az ember az alakoskodásra való hajlamától az emlékekig.

Animus Kiadó / Jim Field

Pláne olyan tálalásban, ahogyan Rowling nyújtja át mindezt az olvasóknak ebben a csodavilágban, precízen kidolgozott szabályokkal és külsőségekkel. Mert ahogy Rowling mindig új fondorlatokat eszel ki arra is, hogyan is nézzen ki az a helyszín, ahol a senkinek sem kellő holmik vannak, hogyan az, ahol a hiányolt, de helyettesíthetőek, és hogyan nézzenek ki a lakói – beszéljenek rímben, mint az elhagyott versvázlat, ragyogjanak forrón, mint a boldogság és legyen szárnyuk, mint a reménynek –, addig az író a szabályokat is folyamatosan tovább- meg továbbszövi, kezdve onnan, hogy mennyi idő után számít valami egyáltalán elveszettnek, mikor kerül át egyik kategóriából a másikba, míg végül az író eljut megint ugyanoda, ahová már a Harry Potterben is eljutott: hogy persze mindennek a kulcsa mégiscsak a szeretet, ami Rowlingtól olyannyira nem váratlan megoldás, hogy ez még spoilernek sem számít.

A karácsonyi malac remekül működik izgalmas kalandmeseként is – persze, hogy van főgonosz is, a Veszejtő, aki elől menekülnie kell minden elhagyott holminak, pláne annak, amelyik tilosban jár, sőt, még csak nem is holmi, hanem összetöpörített ember –, és működik lelemények kicsiny boltjaként is, hiszen a cselekménye is remekül fel van építve jó ritmusban adagolt új kihívásokkal és ötletes megoldásokkal, és a gyerekeket is le tudja nyűgözni, újszerűnek legkésőbb a Toy Story óta semmiképp sem nevezhető, de érvényesen újragondolt, életre kelt játékokkal teli világa. Az előképek meg a különböző Pixar-filmekkel (a Toy Storyn kívül néha az Agymanók is feldereng), a Drágám, a kölykök összementekkel és pláne az Isteni színjátékkal meg aligha zavarják a célközönséget, de ami azt illeti, arra a pár órára, amíg belemerül az ember a sztoriba és önfeledten ellubickol benne, a felnőtteknek is elég könnyű nagyvonalúan elfeledkezni róluk.

Animus Kiadó / Jim Field

Pláne, mire eljut a végére. Mert a történet persze korántsem afelé fordul, amit átlagos mennyiségű – nem pedig egy íróhoz méltó – fantáziával kitalálna az ember, és ezzel csak újabb tétek adódnak a regényhez. Márpedig nincs jobb annál, mint ha egy történetnek nemcsak íve, lendülete, szépsége és játékossága van, de ereje is, súlya, ami egy kicsit ránehezedik az ember mellkasára. Még akkor is, ha ezúttal nincs is szó igazán elementáris hatásról, inkább csak egy kedves, bájos, jól megírt mese fel-felsejlő komorságáról és váratlanul megható lezárásáról, meg arról, hogy – mivel Rowlingról van szó – a történetnek már a kiindulásában szerepelnek előbb a gyerek előtt veszekedő, aztán elvált szülők és a válás miatt magukat nyomorultul érző kamaszok is, közben meg fel-felbukkannak az elnyomás különféle verziói, némi finom érzékenyítés gyanánt.

Rowling meseregénye úgy tud bájos lenni, hogy közben sosem bugyuta, és úgy tud okos lenni, hogy közben sosem fárasztó.

És utána legalább lesz némi jó érzés is az emberben a bosszúság mellett, ha megint leküld egy fél pár zoknit az Elveszettek Birodalmába, vagy a másik kabátjában hagyja a kulcsát. Jó, hát az elveszett reményt vagy boldogságot azért nem tudja visszahozni még ez a könyv sem, ha egyszer bekerült az elhagyott javak közé, de ha eddig nem is terjed a tudása, egy kis életörömöt bármikor felhoz nekünk onnan.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: