„A természet omlik össze körülöttünk, de közben nekünk motiválni kell a lelket”
Cannes-ban a filmfesztiválon túl is van élet, nem is akármilyen: a dél-francia város nemrég három héten át adott otthont egy minden elemében különleges táncfesztiválnak, amely a művészek testén keresztül sokkal többet elmondott a körülöttünk lévő világról, mint amit az emberi testet sok esetben szabályozni próbáló politikusok valaha is el tudnának. „Itt nem kell mindenkinek egyformán menetelnie” – mondta a hvg.hu-nak a fesztivál művészeti vezetője, aki a programok missziójának tekintette a határok eltörlését. Ennek a szellemében kapott meghívást egyedüli magyar társulatként a cirkusz és a tánc közötti határokat elmosó Recirquel is.
Szeretném megkérdezni, hogy egy táncost mégis hogy tud megtartani a saját kontya a levegőben?
A cannes-i Fesztiválpalota nézőterén elhangzó kérdésben érzékletesen felsejlik az a műfaji kalandozás és kísérletezés, amely a Recirquel társulatának ma már a névjegye. A hajon lógás ugyanis egy régi cirkuszi trükk, a Solus Amor című darabra érkező nézők viszont egy táncfesztiválra váltottak jegyet, mégpedig az egyik legjelentősebbre Franciaországban, a kétévente megrendezett Festival de Danse-re, amelyre a Recirquel egyedüli magyar társulatként kapott meghívást.
A cirkuszművészet és a modern tánc ötvözéséből megszülető műfajnak, a cirque danse-nak az elismerések sorában ez fontos mérföldkő, és a társulat alapítója és művészeti vezetője, Vági Bence is úgy gondolja, az, hogy egy ikonikus táncfesztivál a műsorára tűz egy újcirkusz produkciót, nem kis dolog. „A cirkuszt mindig is szórakoztató műfajként rangsorolták, és leválasztották az olyan művészeti területetekről, mint a táncművészet, a zene vagy a klasszikus prózai színház. A magyarban ráadásul nyelvileg is negatív felhangja van, „mi ez a cirkusz itt?” – kérdezzük például. Úgy tekintünk a cirkuszra, mintha valami vegyesfelvágott lenne, pedig az elmúlt 40-50 évben ez a műfaj egészen más kifejezési formákat talált meg magának. A cannes-i táncfesztivál eddig még soha nem fogadott be újcirkuszt, vagyis mérföldkő az, hogy végre a magasművészet kinyit, és beenged minket.”
| A Festival de Danse-t kétévente rendezik meg Cannes-ban. Idén november 24. és december 10. között rengeteg előadás, workshop és filmvetítés várta az érdeklődőket, Cannes mellett több környező településen is láthatók voltak a 27 országból érkező produkciók. A fesztiválon idén mutatkozott be művészeti vezetőként Didier Deschamps, a francia kulturális élet meghatározó alakja. |
Didier Deschamps, a Festival de Danse művészeti vezetője – aki egyébként állva tapsolta a Solus Amor művészeit a Fesztiválpalotában – ezt a műfaji gordiuszi csomót nagyon egyszerűen átvágta, amikor néhány órával a Recirquel előadása előtt beszélgettünk: „Az én szememben a cirque danse tánc, nagyon mélyen az, és ez visszaköszön abban is, ahogy Bence a testet és a teret, valamint a képzelőerőt használja. Táncolni nem csak egyféleképpen lehet, és ez a fesztivál arról szól, hogy jó nyitottnak lenni.”
A nyitottság olyannyira művészi ars poeticája a francia kulturális életben meghatározó személyiségnek számító Didier Deschamps-nak, hogy a táncra és a fesztiválra is a határok átjárásának az eszközeként tekint. A magyar kultúrharc zajához szokott fülnek szokatlanul is hangzik a hozzáállás, amelyet itthon talán propagandaplakátokon forgatnának ki.
„Olyan világban élünk, amelyben egyre több a határ, a kerítés, és mi egyre inkább magunkba fordulunk. Sokan azt gondolják, hogy egy másik országból érkező ember egyet jelent a veszéllyel. Én pont az ellenkezőjét gondolom: hogy egy külföldi gazdagabbá tesz, ha kinyitod rá az elmédet, a szívedet, az érzékenységedet. Ha megismered, ha tiszteled, talán a világ is jobb hely lesz” – magyarázta Deschamps.
Ha ez elsőre giccsesen hangzik, az valójában megtévesztő. Deschamps komolyan gondolja, hogy a tánc azáltal, hogy nyitott és befogadó műfaj, talán minden más művészeti ágnál alkalmasabb arra, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek között. Más kérdés, hogy annyira rá vagyunk csavarodva arra, hogy szavakkal és képekkel kommunikáljunk, hogy elfelejtjük, a test mennyire fontos és gazdag kommunikációs eszköz. Deschamps szerint a határok és választóvonalak sokszor a fejünkben vannak, számára pedig egyfajta küldetés, hogy az előadásokon keresztül lehetővé tegye, hogy a nézők egy időre el tudjanak menekülni a saját fejükből.
A fesztiválra meghívott előadásokban visszatükröződik az is, amit Deschamps a tánc közéleti szerepéről gondol. „Úgy vélem, hogy a test nagyon is a politikai térben létezik. Sok európai országban például a politikusok az emberek testén keresztül próbálják megnyirbálni a szabadságjogokat. Legtöbbször elsőként a nők testével kezdik, aztán a melegekével, aztán azokéval, akik nem számítanak »normálisnak«. A táncban mindegyiküknek van helye, itt nem kell mindenkinek egyformán menetelnie. Meggyőződésem az is, hogy fontos, hogy ezt a nyilvánosságban is megmutassuk, megerősítsük ezeket a testeket a létezésükben. Most éppen itt, Cannes-ban.”
Deschamps fesztiválja a kőkemény témáktól sem riadt vissza, a fellépők közé beválogatta például a Carte Blanche nevű norvég kortárs táncegyüttest, amely a kolonializmus örökségét próbálja megközelíteni, színpadra emelve egy sokáig elnyomott és elhallgattatott népet, a számikat, és a megbékélés, a bocsánatkérés rítusán keresztül építi be a művészetet a politikai térbe. De a kortárs tánc fenegyerekének, Thomas Lebrunnek köszönhetően a nőügyek is egészen más megvilágításban kerültek fel a cannes-i Fesztiválpalota színpadára. Lebrun Sous le Fleurs című darabjának középpontjában a Mexikóban harmadik nemnek tekintett muxék (ejtsd:musé) állnak, azok a férfiak, akik nőként viselkednek, nőként öltöznek, és nőinek tartott tevékenységeket folytatnak, és akikre nőként van szüksége a közösségüknek. A darab a maszkulin nőiesség előtt tiszteleg, és a messziről jött történeten keresztül szembesít azzal, hogy mit is értünk gender alatt, és mihez kezd ezzel a társadalom – itt és most.
Vagyis a Festival de Danse legalább annyira szól táncról, mint a minket körülvevő világról, a magunkhoz és a többi emberhez fűződő kapcsolatainkról. A Recirquel Solus Amor-ja pedig szintén kivette a részét ebből a művészi párbeszédből a maga üzenetével: azzal, hogy csak a szeretet képes győzni. „Félünk kimondani, mert giccsesen hangzik, miközben nagyon is tiszta gondolat és üzenet van mögötte. Egyre kilátástalanabb korban találjuk magunkat, és a darabjaink támaszt próbálnak nyújtani, kiutat mutatni, amikor egyre fogy körülöttünk a levegő. A természet omlik össze körülöttünk, de közben nekünk motiválni kell a lelket, meg kell maradnia a táncnak is, és meg kell születnie az új embernek, hogy valami változzon” – mondja Vági Bence, aki elismeri, hogy művészként azért belül azt érzi, mintha kiabálna, de senki sem hallaná.
A Recirquel nem volt egyedül ezzel a kiáltással, valami hasonló paradigmaváltást sürgetett a spanyol Kor’sia is, amely félelmetesen átélhetővé tette azt a helyzetet, amelybe az emberiség sodorta magát mára. A díjnyertes Mont Ventoux című produkciójuk Francesco Petrarcát idézte meg, aki a feljegyzések szerint 1336. április 26-án először mászott hegyet egyszerűen csak a saját szórakoztatására, kikapcsolódás céljából. Az élmény mélyen felkavarta, az erről írt leveléből kiderül, hogy a hegyen elcsendesedve elmélkedett az emberi vágyak hiábavalóságán és a tiszta emberi gondolatok nemességén.
Petrarca a Provence-ban található 1912 méteres Mont Ventoux-t vette célba, a Kor’sia darabjának a címadóját. A hegy egyszerre lesz a természet megtestesülése, az emberi erőfeszítés jelképe, és az újjászületés katalizátora. A Mont Ventoux a reneszánsz humanizmust a 21. századba átemelve beszélteti a táncosok testét a mindennapi viszonyainkról, a félresiklott prioritásainkról, a fogyasztói őrületről, amelybe hagyjuk belehajszolni magunkat. Mindent le lehet győzni kitartó munkával – hirdeti a darab, és miközben tükröt tart a hiábavalóságot hajszoló társadalmunk elé, figyelmeztet arra is, hogy magunkhoz kell térnünk a letargiából, hogy szakítanunk kell a régi berögződésekkel, vissza kell szereznünk az időtálló értékeinket és ki kell törnünk a régi szokásainkból. Ha úgy tetszik, meg kell másznunk a hegyet, hogy aztán a tetejéről rá lássunk saját magunkra és a minket körülvevő világra.
„Megmagyarázhatatlan, hogy miért él az emberben a küldetés, hogy kimondjon valamit szavak nélkül” – utal a tánc erejének a rejtélyére Vági Bence, akinek a társulata szintén megmássza a maga hegyét minden egyes előadáson. De míg a többi társulat nagyrészt biztonságos kapcsolatban van a gravitációval, addig a cique danse egy plusz kockázatot is vállal az előadásaival, hiszen a művészeik sokszor 10-12 méteres magasságban adják elő a koreográfiát, és nemcsak magukért, hanem a társaikért is felelnek. A cannes-i nézőtéren érkezett is a menetrendszerinti felszisszenés egy-egy mutatványnál, mielőtt megkönnyebbült tapsban tört volna ki a közönség.
Az, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie, itt nem költői túlzás, hanem élet-halál kérdés. Vági Bence azt mondja, ha azt látja, hogy valami bizonytalan, nincs a helyén vagy nem működik, akkor azonnal leállít mindent. „Ha a társulatomban csak táncosok lennének, akkor azt hiszem, egy sokkal nyugodtabb ember lennék” – mondja, de mivel a Recirquel táncosai artisták is, ezt a munkát pszichésen is bírni kell. A társulat alapítója azt mondja, az első öt évben minden előadást úgy élt meg, mint egy aggódó szülő, amíg rá nem jött arra, hogy a művészei nem azért fognak fent maradni a levegőben, mert ő görcsösen ökölbe szorítja a kezét a kulisszák mögött, hanem azért mert profik, és rengeteg munkát beletettek a produkciókba és a karrierjükbe.
E mögött ott van a Recirquel sajátos működése, a nemrég tízéves fennállását ünneplő társulat, ellentétben sok más formációval, ahol szinte projekt alapon, egy-másfél évre szerződtetik az embereket, hosszú távon tervez a művészeivel. Ahogy Vági Bence fogalmaz, „nem eszünk meg előadásonként egy előadóművészt”, és ő ennek tulajdonítja, hogy egy ilyen testet és lelket is maximálisan beforgató közegben tíz éve velük dolgozó művészek is megmaradtak a társulattal, és még mindig képesek arra, hogy friss, izgalmas munkát vigyenek a színpadra. „Ezekben az emberekben még mindig ott van az előadóművészet, és ezt előhívni valakiből nagyon szép feladat – mondja a társulatvezető a saját szerepéről. – Szeretném ugyanazt a végtelenséget felfedezni egy cirque danse előadóban, mint egy táncművészben, hogy a mozdulat nálunk is absztrakt legyen, nemcsak egy kunszt.”
Visszatérve az elején elhangzó nézői kérdésre, hajon lógni tulajdonképpen bárki tud – magyarázza a Fesztiválpalota színpadán Vági Bence, de jobb, ha nem próbálja ki. Egyrészt nagyon erős, vastag hajra van szükség hozzá, másrészt arra, hogy az ember képes legyen kikapcsolni a fájdalmat az elméjében. Az embereket ugyanúgy fel lehet emelni a hajuknál fogva, mint mondjuk, a kutyákat a szőrüknél, de ez nagyon fájdalmas. Viszont lehet edzeni rá, fizikailag és fejben is. Apró trükk, hogy a művész haja vizes, az egész mutatvány pedig olyan számára, mint egy meditáció: miközben a néző nem hisz a szemének, őt béke és nyugalom szállja meg legbelül.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
