Hasonlíthattak Sophia Lorenre vagy Brigitte Bardot-ra, de csak egy bizonyos dekoltázsmélységig – ilyen volt nőnek lenni a szocializmusban
Miért számított az ötvenes években magánlázadásnak a rúzsos száj, a festett haj és a pirosra lakkozott köröm? Milyen volt az a darabka Nyugat, amit Zalatnay Sarolta és Koncz Zsuzsa hozott be az országba a táncdalfesztiválokon? Miként működött a seftelés a szépségiparban? És a sufnituning, aminek halálos áldozata is lett egy Népszínház utcai állami fodrászatban? Erről beszélgettünk Magyari Hajnalkával, a Trendi nő a szocializmusban című könyv szerzőjével, aki azt is elmondta, mi volt a valós ára annak, hogy két kiló krumplinak megfelelő összegért már be lehetett ülni egy arckezelésre.
A könyvét azzal kezdi, hogy különbséget tesz a szépségideál és a nőkép között: előbbiről azt írja, az emberek ízlésvilágát tükröző társadalmi konstrukció, a külsőségekről szól, míg utóbbi az ideológiákról, a politikai propagandáról. Mi határozza meg a kettő közötti dinamikát, az éles szétválásukat vagy épp az összhangjukat?
A szépségideál kimondottan a szépségről szól, ami részben szubjektív, részben állandóan változóban van. Minden korban megvannak azok a jegyek, amelyek aktuálisan szépnek számítanak, a szépségideálok pedig azok a referenciaszemélyek, akik ezeket a jegyeket magukon hordozzák. Ezzel szemben a nőképek a női szerepeket foglalják magukban. Ez sokáig, még a második világháború utáni időszakban is a tradicionális női szerepeket jelentette, a feleség, anya, háztartásbeli hármasát. A szovjetizálódással megtört ez a folytonosság, és megjelent a dolgozó nő típusa mint hivatalos nőkép.
A Rákosi-korszak előtt nem voltak feltétlenül ekkora különbségek a nőképek és a szépségideálok között, hiszen a nők egyik legfontosabb feladata a férjhez menetel és a reprodukció volt. A jó házasság társadalmi felemelkedést is jelentett, ezért a nők mindent megtettek azért, hogy megfeleljenek az adott kor szépségideáljának. A szovjet eszmény gyökeresen más nőképet határozott meg, amelyben a termelés, a munka vált fontossá, az, hogy a nők a férfiakkal egyenlő produktumot tudjanak előállítani, és velük vállvetve „építsék a szocializmust”.
Minden, ami a szépséggel volt kapcsolatos, tiltólistára került, hiszen ezekről vonta volna el a figyelmet. Sajnos a fennhangon hirdetett emancipáció is csak a munkamennyiségben valósult meg, a fizetés egyenlőségében nem, és a nőkre a „felszabadítás” helyett sokkal inkább kettős teher hárult, hiszen a gyereknevelés, a háztartás vezetése továbbra is a nők feladata volt. A kádári érában a szépségideálok követése egyre inkább vált politikaiból társadalmi kérdéssé, és erősen meghatározta a mikrokörnyezet is.
Hogyan zajlott ez a változás?
A Kádár-korszakban részben felszámolták a hiányállapotokat, már ami az alapvető fogyasztási termékeket illeti, és cél lett egy bizonyos szintű társadalmi elégedettség elérése is. A nőknek például „megengedte” a rezsim, hogy akinek fontos a szépségápolás, a szépség kifejezése, az gyakorolhassa,
a szépségideálokhoz viszont csak annyiban lehetett felzárkózni, amennyire a „szocialista jóízlés” azt megengedte. Hasonlíthattak a nők Sophia Lorenre vagy Brigitte Bardot-ra, de csak egy bizonyos szoknyahosszig és dekoltázsmélységig.
Ez idővel fokozatosan lazult, a ’80-as évek puha diktatúrájában már egészen frivolak is lehettek a nők, ha az esett nekik jól.
A könyvben ezzel kapcsolatban azt írja, az ’50-es években könnyen a rendszerellenes magatartás gyanújába keveredhetett az a nő, aki rúzsozta magát, vagy pirosra lakkozta a körmeit. Ezek szerint szankcióra is számíthattak, ha nem a szovjetizált eszménynek megfelelően öltözködtek, viselkedtek? Érhette őket hátrány akár a munkahelyükön, akár a tágabb vagy szűkebb környezetükben?
Arról nem hallottam, hogy jött volna értük a fekete autó, de biztosan gyanúsnak számítottak, hiszen az „öncélú cicomázkodás” – ahogy akkoriban nevezték – egyfajta magánlázadásnak minősült. Azért titulálták hivatalosan rendszerellenesnek az ilyesmit, mert a Horthy-korszak polgárságával, arisztokráciájával kötötték össze, a politikai propaganda pedig olyan módon uralta az emberek életét, hogy egy idő után már a társadalom is stigmatizálta azokat a nőket, akik rúzsozták a szájukat, festették a hajukat. A korabeli sajtó „dísznőnek” nevezte őket, és a deviáns viselkedéssel kapcsolták össze a megjelenésüket. A magánfotográfiákon ugyanakkor látszik, hogy a legegyszerűbb dolgozó nőnek is ki van rúzsozva a szája. Persze lehet, hogy retusáláskor került rá a szín, de mégiscsak kiderül, hogy mi volt a társadalmi preferencia a szépséggel kapcsolatban.
1956 közvetett módon a nők külső megjelenésének reformjára is hatással volt, onnantól a vágyott nyugati szépségideált is követhették bizonyos keretek között. Voltak más, ehhez mérhető fordulópontok a Kádár-érában?
A ’60-as évek vége is hozott egyfajta fordulatot, amikor az állam szembesült azzal, hogy nincs annyi női munkaerőre szükség, mint amennyien jelen vannak a munkaerőpiacon. Ráadásul a nők már olyan pozíciókat is betöltöttek, amelyekre a férfiaknak is szükségük lett volna. Megoldásként 1967-ben bevezették a GYES-t, ami által fiatal nők tömegei váltak egy időre főállású anyává és háziasszonnyá. A hagyományos anyaszerep rehabilitációja révén felszabadult munkahelyeket pedig ismét a férfiak tölthették be.
Az olyan popkulturális események, mint a táncdalfesztiválok, bírtak hasonló trendformáló erővel?
Ami Nyugatról átjött, és ami Nyugaton a nők emancipációs törekvéseivel, a testük feletti jogok megszerzésével volt összefüggésben, az a vasfüggönyön innen csak olyan külsőségekben érvényesülhetett, mint a trapéznadrág, a miniszoknya, a virágos ing vagy a hosszú, középen elválasztott, kibontott haj viselése. Zalatnay Sarolta és Koncz Zsuzsa például a táncdalfesztiválokon tényleg behoztak az országba egy darab nyugatot, de ideológiamentesen.
Látszólagos szabadság volt, de sokan máig nosztalgiával gondolnak rá vissza. Az egyik interjúalanyom például annyira lelkesen, szuperlatívuszokban beszélt a korszakról, mintha legalábbis a húszas évek Amerikája lett volna.
A ’80-as években, amikor már utazni is szabadabban lehetett, egyre több termék és jelenség szivárgott be: jöttek a tévésorozatok, a poszterlányok, a kártyanaptárak és a szexmagazinok, amelyek nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is hatással voltak. Ezekről lesték el a nyugati divatos frizurákat, sminktrendeket és a szexi fehérneműket. Ezek a „presztízsdarabok” hivatalosan persze nem voltak kaphatók, de ismerős révén be lehetett őket szerezni.
Hogyan zajlott a gyakorlatban a „Nyugat behozása”? Mennyire voltak gyakoriak a házi, sufnituning megoldások például az öltözködés esetében?
A nők látták a dívákat a mozivásznon, és nemcsak a ruháikat, hanem a frizuráikat is megpróbálták utánozni. A fodrászok általában voltak annyira kreatívak, hogy valami hasonló kompozíciót össze tudtak hozni, de a ruhákkal már nehezebb volt a helyzet. Csak egy nagyon szűk réteg engedhette meg magának, hogy a Rotschild-szalon kliense legyen, viszont szinte mindenkinek volt egy ismerőse, aki tudott varrni. Így ha elég részletesen el tudták mondani, milyen ruhát szeretnének, esetleg még kézügyességük is volt, hogy lerajzolják, a végeredmény némi szerencsével majdnem úgy nézett ki, mint amilyet Lollobrigidán láttak a filmben. Szintén szerencse függvénye volt, hogy a boltban kaptak-e hozzá megfelelő anyagot, míg a kiegészítőket gyakran Bulgáriából vagy Csehszlovákiából hozatták be. A seftelés, a vásárlóturizmus a szocializmus velejárója volt.
A ’80-as években menő butikozásnak ma is van egy kultúrája, függetlenül attól, hogy nem jelenti, nem is jelentheti ugyanazt, mint akkoriban.
A butikok elterjedése egybeesett a kisiparosok fellendülésével. A butikosok behozták az NDK-s ruhadarabokat, így az áruházak konfekciórészlegéhez képest jóval egyedibb volt a kínálatuk. Butikban vásárolni menő volt, a butikosok közül pedig sokan meggazdagodhattak. Pataki Áginak például a Váci utcában volt butikja, ahol különlegesebb külföldi ruhákat, pulóvereket lehetett kapni, a konfekciós ruhák áraihoz képest jóval drágábban. Polgár Árpád üzletember is megemlítette egy riportban, hogy
az első millióját azzal szerezte, hogy farmereket árult. Volt egy mintája, és az alapján gyártatta le őket, mégpedig tetőfedő vászonból.
Egyszer véletlenül rossz technológiával kezelték az anyagot, és egészen máshogy nézett ki, mint amire számítottak. Először arra gondolt, hogy áron alul próbál tőlük megszabadulni, de óriási volt rájuk a kereslet, az ő szavaival élve vitték, mint a cukrot. Elmondása szerint gyakorlatilag így „találta fel” a márványos farmert.
Melyek voltak azok a kozmetikumok, amik meghatározták a korszak szépségápolási trendjeit?
Kozmetika szempontjából a Rákosi-korszakot érdemes el is felejteni. A minimalista szépségápolás volt a trend, részben a hivatalos ideológia, részben a hiányállapotok miatt. A Kádár-korban az uborkatej, a méhpempő, az algazselé számított egzotikusnak és népszerűnek.
Kicsit úgy hangzik, mintha a manapság divatos K-beauty kozmetikumokról lenne szó.
Igen, és talán nincs is új a nap alatt. Ezeket a hatóanyagokat nem feltétlenül lehetett kapni itthon – voltak jó termékek, de a professzionális kínálat nagyon szegényes volt. Egy fajta lemosókrém, egyfajta masszázskrém létezett, pakolásból is csak azért volt kétfajta, hogy legyen külön a zsíros és a száraz bőrre. A ’60-as években jellemző volt például, hogy különféle gyümölcsökkel, fürjtojással dúsították a pakolásokat, utóbbit gyakran maga a vendég hozta.
Magyarországgal ellentétben Romániában – ahol a francia szépségápolási trendeket követték – nagyon jól működött a kozmetikaipar, az ott gyártott termékeket előszeretettel használták a magyar kozmetikusok is a ’70-es, ’80-as években. Aránylag jó minőségűek voltak, és elérhető árban mozogtak. Ausztriából valószínűleg még jobb minőségben, de drágábban lehetett volna beszerezni ilyesmit. Mivel ezeket a külföldi kozmetikumokat a szakemberek is feketén, zsebből vették meg, az árát a kezelésekbe beépítve próbálták visszahozni, és a borravalóra is nagyon számítottak. Sok múlott azon, hogy a vendég mennyi borravalót adott; ha nem adott, vagy nem annyit, amennyire a kozmetikus számított, a következő alkalommal kimaradtak a kezeléséből a plusz hatóanyagok.
A kozmetikushoz, fodrászhoz járásra gyakran hivatkoznak úgy, mint a korszak megfizethető luxusára. A Kiscelli Múzeum tavalyi fodrásztörténeti kiállításán is téma volt, hogy a szolgáltatásokat mesterségesen alacsony áron tartották, hogy széles néptömegek számára lehessenek elérhetők. A mottó szerint heti egy berakás, havi egy festés, háromhavonta egy dauer minden nőnek járt, de rajtuk kívül kinek érte ez meg?
A dolgozó nők nem azért rakatták be hetente a hajukat a fodrásszal, mert igényesebbek lettek volna, mint a maiak, hanem azért is, mert megengedhették maguknak, olcsó is volt. Ezzel kapcsolatban is él a nőkben egy erős nosztalgia,
az viszont már kevesebbeknek jut eszébe, hogy az állam fizette meg a szépítkezésüket, hiszen ez nem a szolgáltatás valós ára volt. Az állam kiszabott rá egy ársapkát, ugyanúgy, mint a három hatvanba kerülő kenyér esetében.
Az állami és szövetkezeti fodrászatoknak pedig be kellett tartaniuk ezt a nyomott árat. Habár a fodrászoknak a fizetése is alacsony volt, a borravalóval bőven ki tudták pótolni, így az államon kívül mindenki jól járt. A kozmetikusoknál ugyanez volt a helyzet; az egyik mesternő, akivel interjúztam, megmutatta a korabeli árlistáját, amiből kiderült, hogy nagyjából két kiló krumpli árából megvolt egy arckezelés. Egy idő után ez a működés már annyira veszteségessé vált, hogy a rengeteg – és egyre bővülő – állami fodrászat fenntarthatatlan lett. A ’80-as évektől már magánfodrászatok, magánkozmetikák, szépségszalonok is léteztek, igaz, a kisiparosoknak is egy megadott irányáron kellett dolgozniuk. Persze erre is megtalálták a kiskaput, például úgy, hogy kínáltak olyan szolgáltatásokat is, amelyek nem szerepeltek az árlistán. Ezekért gyakorlatilag annyit kértek, amennyit akartak.
Visszatérve a sufnituningra, ami a szépségiparban sem volt ismeretlen: tud olyan hatóanyagokról, kezelési módszerről, ami bizonyítottan bőr- vagy egészségkárosító hatású volt? A könyvben említ egy nagyon szélsőséges példát: a ’70-es években előszeretettel használták a kozmetikusok a habszifonos „luxuspakolást”, ami abból állt, hogy citrommal vagy gyümölcslével összekevert krémszerű keveréket tettek a szifonba, és ezt a habot fújták a vendég arcába. Egy szerencsétlen baleset miatt egy nő konkrétan belehalt ebbe a „kezelésbe”, miután a szifon teteje akkora erővel csapódott a fejének, hogy koponya- és agysérülést szenvedett.
Nem nagyon derült ki, de valószínűleg voltak káros gyakorlatok – nyilván nem ennyire drasztikusan végződők –, hiszen minden kozmetikus megpróbált egy kicsit egyedi lenni, a borravaló mennyisége is részben ettől függött. Amikor a habszifonos történetnek híre ment, akkor derült ki, hogy jóformán minden állami és szövetkezeti szalonban használták ezt a módszert, a visszaemlékezések alapján nem egy kozmetikus kezéből lőtt ki a habszifon, volt, aki a mosdókagylót törte össze vele. A haláleset után betiltották a használatát. A pakolást egyébként egy 19 éves fodrász készítette el és töltötte be a szifonba, mert épp nem volt vendége, és átment segíteni a kozmetikus barátnőjének. Mindkettejüket felmentették, a fodrászt áthelyezték egy másik üzletbe. Nyilván nem verték nagydobra az ügyet, összesen két újságcikk számolt be róla, és a levéltárban sem találtam az esetről forrásanyagot. A korszak Janus-arcúságát mutatja, hogy bár mindent és mindenkit megfigyeltek, erről az illegális és életveszélyes eljárásról hivatalosan nem vettek tudomást, és a botrány kitörésekor is úgy tettek, mintha nem tudtak volna róla. Igyekeztek eltussolni, hiszen nem illett bele a szocializmus „jóléti” rendszerébe.
Nyitókép: Németh Marica énekesnő 1958-ban – Fortepan/Bauer Sándor
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
