Tetszett a cikk?

Szerzőnk, Varjú Katalin révkomáromi pedagógus újabb története a felvidéki roma közösségek mindennapi betevőjéről, a cigány- avagy bokoji kenyérről szól.

Sokszor kerekeztem olyan utakon, ahol bizony néha én vittem hátamon a járgányomat, nem pedig fordítva. Akkor épp a nyeregben tekertem hazafelé a Vág folyó töltésén, amikor hangos jókedv foszlányait hallottam. Le is ereszkedtem a töltésről a bástyafal tövébe, ám a derékig érő bokroktól nem láttam senkit. Mivel mellettük suhantam el rám kiáltottak.

– Phábaaaj! Phábaj! – azaz Alma, szólítottak meg, mert ekkor már cigány nevem is volt ám!
– Jaj, hát ti vagytok?

Természetesen azonnal lefékeztem és egy nagy bal kanyarral már ott is voltam a tűznél. Még jó hogy teljes életnagyságomban bele nem estem a hatalmas fehér, zománcos, kékcsíkos lavórba. Igazán nem tudtam mi lehet az a fehér massza benne. Ilyen lavórt gyerekkoromban láttam utoljára, akkor is itatóként egy baromfiudvarban. Egyszóval igencsak koros lavór volt már.

– Nna má föl ne lökjé!
Ekkor vettem csak észre a lavór mellett guggoló asszonyt. Furcsa, de mégiscsak praktikus küldetése volt ennek a lavórnak. A könyékig fehér kezű, guggoló asszony mögött meg két rönkre egy deszka volt fektetve, azon valami porféleség egy nagy papírzsákban, mellette néhány rongy meg egy másik edényben víz.

– Mit gyártasz itt?
Közben átvillant az agyamon, nemrég hasonlóan készítették az anyagot, nem messze innen az udvaron a meszeléshez. Igaz, ott más edényt használtak.
– Tudod, eztet most cipelték ki az emberek már bent elkészítettük. Kitalálták, hogy itt együk meg. Itt amúgy is több hely van, mint a házaink mellett. Vizet is hoztak, ha inni akarsz. Odoj (ott) a kannában.
– Mi lesz ebből?
– Ez már kész. Ez a bokoji.

Közben az emberek már sorban érkeztek, volt aki önkiszolgálást akart, de annak barátságosan kezére csapott az asszony. Ő lisztbe mártotta kezét, majd a lavórba nyúlt. Mindenki kapott egy gombócot a markaiba. Kis előadást tartott, hogy a lisztett sóval, vízzel meg zsírral kellett összegyúrni, kicsit állni hagyni. Ennyi az egész.

– Azt meg má érezni kell, milyen kemény legyen a tészta.
Szokatlan volt az élükre állított téglákat látni a tűzben. Tetejükre pedig törött cserepek, vaslemezek voltak fektetve. Az én sötét bőrű testvéreim (akkor már testvérnek is szólítottak), kezük között kilapították az előbb még gombóc formájú tésztafélét, majd a cserépre, vasra dobták. Kis idő elteltével, kisebb-nagyobb sikerrel leemelték. Néhány darab a porban kötött ki, vagy azért mert forrón elejtette az illető, vagy nem is tudta levenni, csak valami bottal lepiszkálni. Gondosan letisztogatták és majszolni kezdték. Egy darabkát én is kaptam.

– Le! (Vedd el). Bestele! (Ülj le). Egyél! Cigány kenyér!
Ez volt az első találkozásom a cigánykenyérrel. A másik már az iskolában esett meg, ahol tanítok. Többeknél fordult elő, hogy a segély folyósítása előtti időszakban nem jöttek a gyerekek iskolába. A jelenség nem volt ismeretlen, szerettem volna megtudni az okát. Kellemetlen firtatni a szegénységet, a pénztelenség okait, a gondokat, hát még rákérdezni. Laktak tanítványaim háztömbökben, „fehérek“ közé rakva. Tudtam, hogy a közösség támogatását már nem élvezik, hozzájuk már nem tartoznak, emezek viszont nem fogadták őket maguk közé. Kívülről úgy tűnhetett rendezettebb körülmények között élnek a péróban élőkhöz képest, de mi lakozik bennük? Kívülállónak nem volt könnyű sem kibogozni, sem megérteni. Mégiscsak ég és föld a két életmód közti különbség. A család, a nagy közösség törvényeinek védelme alatt élni, vagy a tömbház harmadik emeletén, védtelenül már sehova sem tartozva.

Kínos kérdéseim megfogalmazásával foglalatoskodtam egész úton odafelé. Mondtam aztán tanítványom anyjának:
– Világos, a gyerek éhesen nem jöhet iskolába. Értem én, hogy nem jutott szalámira meg kiflire. Attól még hozhatott volna valami más tízórait. Valamit tegnapról. Akár zsiros kenyeret, vajasat, lekvárosat. Én sem eszem a szalámis kenyeret minden nap, sőt nem is szeretem.
Ám az asszony másként vélekedett:
– Szégyen ám az! A másiké meg azt eszi, amit reggel frissen a boltban megvett. Mind szalámit eszik ottan az iskolában, mondják a gyerekek. Minket meg majd kibeszélnek, mert nincs rá. Megígértem az irodámban ehet a gyerek és nem kell a többinek látni, hogy mit eszik.
– Nem szégyen a pénztelenség, mint ahogy mást enni sem az. Itthon is csak esznek valamit.
– Eszünk, eszünk. Akortot (diót), szotyelát (napraforgó magot).... Voltunk kint...a földeken is répáért, purumért (hagymáért). Csirikla (madár) tojást is hoztunk
.

Szomorúan hagytam ott őket, nem voltam meggyőződve róla hogy ezután másképpen lesz.
Reggel aztán kellemes meglepetésben volt részem. Az én kis emberkém széles mosollyal, dugta be fejét az ajtón.
– Bacht te del o Del! (Szerencsét adjon az Isten!)
A cigány minden köszöntésében jókívánság van, és ebbe többnyire Isten is belefoglaltatik.
– Anyám mondta, ez egy kicsit parasztosított bokoji! A piros az paprikás, a sápadt az hagymás.
– Gyere csak be! – invitáltam.

Közben belenéztem a zacskóba. Finom illata volt a tartalmának. Darabokra tördelt, centi vastag sült tészta darabok.
– Köszönöm! Tudod hogy csinálják ezt?
– Má‘ hogyne tudnám! Liszt, só, zsír, meg víz kell hozzá, de ebben tej van, meg csiriklatojás is. Az egyikbe reszelt hagyma, a másikba meg piros, por- paprika. Így parasztosabb, érted van így!
– Na de te, te mit eszel?
– Aztat, amit te!
– Mond meg anyádnak köszönöm és hogy megint tanult valamit a gádzsi a cigánytól.


Valóban ízletes volt, és ez már városi tűzhelyen, sütőben készült. Ételeiket mindig is a környezetükben élőkéhez igazították. Megtisztelve éreztem magam.

Varjú Katalin
HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Gasztro

Földbe ásott csirke

Írásunk szerzője Varjú Katalin révkomáromi pedagógus, aki olyan falakat döntöget, amelyeket az ostoba előítéletek, az egymásra való kíváncsiság hiánya és a tudatlanság emeltek az emberek közé. A felvidéki roma közösségekben járva gyűjti a kulturtörténeti (gasztronómiai) anyagokat.