Tényleg jobban teljesít Magyarország? – munkaerőpiaci kitekintés

Azt, hogy a magyar állampolgároknak jobban megy, és élni, úgy egyáltalán, sokkal jobb, mint hat évvel ezelőtt, gyakran hallani – hol cinikusan, hol ironikusan – a médiából, és lehet látni súlyos közpénzeken fizetett plakátokon. Mint ahogyan azt is szuggerálják a kormánykékbe öltöztetett hírmondók, hogy ez a bármiféle életminőségbeli javulás kizárólag az Orbán-kormány áldásos nemzetvédő és –mentő tevékenységének köszönhető. A nemzetet belső és külső támadásoktól óvó, „mi” vs. „ők” filozófián élősködő untortodox gazdaság-, szociál- és biztonságpolitika teljesítménymutatóit elemezve azonban kiderül: aki szegény volt, az most még inkább az, aki gazdag volt, azok egy része sokkal gazdagabb, a politikai véleményformáló középréteg pedig eltűnt. Az OECD Better Life-mutatója szerint a magyar nép az egyik legelégedetlenebb az életével, a listán minket csak Portugália és Dél-Afrika követ. Ugyancsak az OECD 2016-os adatai szerint, az átlagos háztartásnak évente rendelkezésre álló pénze szerinti listán (azaz, amiből fizetheti a fűtést, vehet kenyeret, költheti a gyerek iskoláztatására, autóra, ruhákra), a vizsgált OECD tagok között a 32. helyen van. Az évi 4.3 millió forint lehangolóan kevés, a fele az OECD-átlagnak – és a társadalom rétegei közötti távolságot jellemző szociális egyenlőtlenség is igen széles. Viszont mivel a várható élettartam az OECD tagok között az egyik legalacsonyabb, ez nem fog sokáig zavarni senkit. A hurráoptimizmust jellemző mutatók közül most egy viszonylag könnyen érthetőt nézzünk meg: a munkanélküliségi rátát.

Munkanélküliségi ráta alatt a munkanélküliek számának és a munkaerő-állománynak a hányadosát értjük, a könnyebb érthetőség kedvéért, százalékos formában bemutatva. Munkaerő-állománynak az aktív lakosság munkavégzés szempontjából értékelhető részét tekintjük, azaz a 15-74 év közöttiek közül azokat, akik nem járnak iskolába és dolgoznak vagy dolgozhatnának. Másképpen, dolgoznak vagy képesek, akarnak dolgozni, de nem tudnak, mert nem találnak munkalehetőséget.

Az Eurostat 2016. júniusában közölt adatai szerint, az Európai Unióban a teljes lakosság (505 millió), kb. 75%-a, azaz 380 millióan tartoznak a 15-74 évesek közé. A 380 millióból 243 millióan, azaz a 64%-a tartozik az aktív kategóriába, a többiek vagy iskolába járnak, vagy nyugdíjasok, vagy munkavégzésre képtelenek. A teljes EU lakosságnak tehát mindössze 48%-a vehető számításba munkavégzés szempontjából. A rájuk eső munkanélküliségi ráta 2015-ben 9,4% volt, ami a korábbi évekhez képest, javuló irányvonalat mutat, 2010 óta a legalacsonyabb érték.

Mi a helyzet Magyarországon, és mire jó a fenti mutató, ha keretbe helyezzük azt?

Magyarország munkanélküliségi rátája 2010 és 2014 között stabilan 10% fölötti értéket mutatott, először 2014-ben kezdett csökkenni. Ez nagyjából követi az EU-s trendet. A jelenlegi 6% körüli értékkel a második – statikusan mért – legalacsonyabb mutatóval rendelkező országok közé tartozunk. És ezzel véget is ér a jó hír. Ha azt nézzük, hogy a gazdasági válság (2007) óta hogyan teljesít az ország, akkor már azt látjuk, hogy míg volt ország, amely ebben az időszakban csökkentette a munkanélküliségi rátáját (pl. Németország, Málta, Macedónia), illetve számos ország mutatója csak éppen, hogy növekedett, addig Magyarország azok közé tartozik, ahol jelentősen növekedett a mutató.

Ami aggasztóbb azonban, az a hosszútávú, tartós munkanélküliséget jellemző adatok (az egy évnél hosszabb ideig nem dolgozóknak nehezebb munkát találni és a szegénységi mutatóik is kiugróan magasabbak – ez pedig egy ország szociálpolitikájára helyez újabb súlyt). Ebből a szempontból sem teljesítünk ugyan rosszabbul, mint az EU-átlag (a munkanélkülieknek 45%-a tartósan munkanélküli), Románia, Lengyelország és Ausztria is jobb mutatókkal rendelkezik, nem beszélve a sokkal nyitottabb észak-európai országokról. A tartós munkanélküliséget jellemző mutató pedig kiugróan magas az 55 évnél idősebbek között, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel, ők már soha nem fognak tudni dolgozni. Ennek a társadalom aktív vagy rövidesen azzá váló részét érintő költségei nehezen becsülhetők alul (egy 2014-es tanulmány részletesen bemutatja a tartós munkanélküliség bérekre kifejtett hatásait). Ez ellen az irányvonal ellen pedig a központi szociál- és gazdaságpolitika semmit nem tesz. A megnövekedett várható élettartam, az egyre fogyó társadalom, valamint a fiatalok elvándorlása már érezhetően rövid távon oda fog vezetni, hogy az akármilyen szempontból is inaktív csoportokat valakinek el kell tartani: azaz a munkában állókra nehezedő társadalmi terhek (értsd: adók) növekedni fognak. A tartós munkanélküliség hatással van a személyiségünkre is: demotiválttá és koncentráció hiányban szenvedőkké válhatunk, és sokkal jobban ódzkodunk az új dolgoktól. Egy posztmodern társadalomban ez tragikus jellemrajz. A tartós munkanélküliség nemkívánatos állapotára már a HVG is utalt, közel három évvel ezelőtt.

Sikerként könyveljük el azt is, hogy egyre kevesebb az álláskereső, azaz „csökken a munkanélküliség” – ebben persze komoly szerepe van a hatékonyan működő piacgazdaságokra kevésbé jellemző izmos közmunkaprogramnak is Magyarországon (az erre vonatkozó önellentmondást a kormány a 2016-2020-as konvergenciaprogramjában úgy fogalmazza meg, hogy „[…] foglalkoztatás elősegítése fenntartható módon akkor lehetséges, ha abban minél nagyobb arányt képvisel a versenyszféra”)–, de arról ritkán esik szó, hogy a munkanélküliként eltöltött idő (regisztrációs idő) növekszik; a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint 2016. augusztusban 404 nap volt, amely a 2015-ös negatív rekord 375 naptól magasabb. Ezt nehéz javulásként értékelni..

Összefoglalva, nem elég, hogy öregedő és népességszámot tekintve fogyó társadalom vagyunk, az idősödő munkavállalókkal a gazdaság nem tud mit kezdeni: a (létező?) szociál- és re-integrációs politikának az eredményei azt mutatják, hogy a jelenleg képviselt irányban vannak hiányosságok. A Munkahelyvédelmi Akció szociális hozzájárulási adó- és szakképzési hozzájárulási kedvezményei nem megfelelő ösztönzők, valamint az ehhez rendelt költségvetési teher (140 milliárd forint 2017) igen nagy.

Ha a kormány fenntartja az itthon bátran képviselt EU-ellenességet, az ország rövidtávon konjunkturális munkanélküliséggel szembesülhet, hiszen a gazdaság nem áll jól, az áhított exportpiacok az EU-n kívül nem helyettesíthetik a keresletet, míg a keresleti oldal még mindig kilábalásra vár. Emellett, Magyarország az igen veszélyes strukturális munkanélküliséggel (kereslet és kínálat szerkezetileg eltér, átképzésekre és új oktatási rendszerre lenne szükség) is szembesülhet, hiszen a munkalehetőségekről nincs megfelelő információs transzfer, valamint a foglalkoztatási és földrajzi mobilitás nem a magyar állampolgár erőssége.

A szlogen, hogy "Magyarország jobban teljesít", tehát úgy lenne helyes, hogy „Magyarország bizonyos szempontból, egyes területeken, statikusan szemlélve, nem teljesít rosszabbul, mint az EU tagállamainak többsége”. Ez azonban nem szenzáció. Egy dinamikus munkaerő-piaci elemzést nézve az az állítás, hogy Magyarország jobban teljesít, egészen egyszerűen félrevezető. Nekünk, úgy összességében, nem lett jobb egy cseppet sem.