Bizet: CarmenCET
Rendező: Telihay Péter
Premier: november 8., Thália Színház

A Magyar Állami Operaház második játszóhelyére, a Thália Színház színpadára szánták az intézmény vezetői a CarmenCET-t, hogy a harminc év alatti közönséget majd átcsalogassák a szomszédos Ybl-palotába. A dalszínház egyre több gondot fordít rá, hogy a régi mellé új közönséget is szerezzen. A dicséretes ambíció persze nem hoz eredményt pusztán úgy, hogy föltálalnak „valamilyen-valamiket-valakiknek.” Tény, hogy nem is egyedül az intézmény feladata a hazai közízlés formálása – az ügy sokkal mélyebb elemzést kívánna. Csak egy adalék: az egyik népszerű brit előfizetős hírtelevízió most indított egy második csatornát, Arts2 néven, ahol más kulturális műsorok mellett a New York-i Metropolitan Opera HD minőségű közvetítéseit továbbítja. Hogy Magyarországon mit sugároz a kereskedelmi, sőt a közszolgálati média, abba sajnos nemcsak az Operaháznak, de a józan ítéletű nézőnek sincs beleszólása.

Visszakanyarodva az Operaházhoz: amilyen felhőtlen örömet szerzett Ránki György Pomádé királyának gyerekekhez szóló, de nem gügyögő változata, annyi kétséget ébreszt a CarmenCET. Magyarázzuk meg mindjárt a CET-et: a rövidítés közép-európai időt takar. Azt adja tudtunkra, hogy a Carmen-beli emberi drámák itt és most is lejátszódhatnak. Telihay Péter tetszetős elképzelést fogalmazott meg az előadással kapcsolatban. Az eredeti mű hősei társadalmon kívüliek voltak, nyomorúságos körülmények közül próbáltak kitörni; ha kellett, törvénytelen eszközökkel. Ahogy teszik ma azok, akik még a panelfalanxok falain is kívül rekedtek. „Olyanok ők – írja a rendező a cigánylányokról –, mint a Záhony felé vezető ukrán csempészútvonalak alkalmi tündérei.”

Igaza van: ennek bemutatásához valóban nincs szükség a túlhangsúlyozott folklorisztikus elemekre. Nem kell fekete parókás Carmen, Várhelyi Éva saját aranyszőke-aranybarna hajával alakítja a címszerepet, olyan öltözetben (Daróczi Sándor jelmeze), amelyben bátran kisétálhatna a Nagymező utcára, és nem keltene feltűnést. A fekete ruhás Don José és a katonák sem, akik csempészekként ugyanazt az őrző-védő gúnyát viselik. Egyedül Escamillo rí ki körükből: Elvis Presley-imitáció, talpig fehérben, ám a pesti Broadway-n valószínűleg miatta sem kiáltanának orvosért. Pedig egy gégész jól jött volna Káldi Kiss Andrásnak, aki hallhatóan és láthatóan indiszponált volt a premieren.

Várhelyi Éva hideg tekintetű, modern szinglit formált meg, az alakítás intenzitása az első jelenettől az utolsóig remek. Nem az ő hibája, hogy Ladányi Andrea olyan mozdulatsort kényszerített rá, ami egy darabig kiválóan funkcionált, de az utolsó jelenetekben idegesítően túlexponálttá vált. Az énekesnő alakításában ott rejtőzik egy érdekes „felnőtt” Carmen, ahogy egy kis bátorítással Vadász Dániel Don Joséjában is.

A rövidítésekért Telihay Péter és Török Géza karmester vállalja a felelősséget. Néhány részlet, például a dohánygyári lányok kórusának elhagyása gyengítette az álomkergetőkre kihegyezett koncepció érvényesülését. A zenekar – a helyhez illően kisebb apparátus – a szereplők mögött, a színpadon ül, a játékteret egy derékig sem érő, arénaszerű palánk keretezi (Menczel Róbert terve). Csapóajtóinak mértéktelenül erős dramaturgiai hangsúlyt adott a rendező. De talán sem Telihay, sem az őt felkérők nem tekintik befejezettnek a munkát. Mert az Operaháznak nagyon nagy szüksége van az ilyesfajta kísérletekre.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely