Cilea: Adriana Lecouvreur
november 4., Szegedi Nemzeti Színház
Az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval című program keretében

Francesco Cilea Operáit alig játsszák Magyarországon © Armel Prod.

Udvarias gesztus volt, hogy a szegediek kezdték a sorozatot, hiszen ők itthon készülhettek – a Gdanskból, New Yorkból, Brémából, Rennes-ből érkező előadásoknak így egy hajszálnyival több idejük maradt az akklimatizációra. Öt opera, öt versenyprodukció, amelyeknek szerepeivel versenyeznek mindazok, akik jelentkeztek a nemzetközi mustrára. A versenykiírás nem tartalmazott sem képzettség-, sem életkorbeli kritériumokat; az előzsűrit, a rendezőket, a karmestereket, a színházak vezetőit kellett „csak” meggyőzni arról, hogy az aspiránsnak operaszínpadon a helye.

Ebben a tekintetben az első versenyző csapat vegyes képet mutatott. Az Adriana Lecouvreur szövevényes történetében a Comédie-Française rendezőjének, Monsieur Michonnet-nak igen fontos a szerepe. Ő a csalódott férfi, aki reménytelenül szerelmes a szép, fiatal színésznőbe, akit egyébként atyai módon pártfogol. A Michonnet-t megszemélyesítő amerikai Timothy John Harris hangja fakó, a játéka konvencionális. Meglepő, hogy a pályaképében rangos baritonszerepek sorakoznak, amelyeket, ha nem is a legjelentősebb operaházakban, de például Montrealban vagy San Franciscóban énekelt. A tenorhiányos időben Adam Diegelből akár fél tucat klón is elférne a hazai operaszínpad(ok)on. Magas, jó kiállású fickó, aki kellő biztonsággal mozog a spinto szerepkörben. Eleinte préselte-szorította a magas hangokat, az első rész végére azonban bemelegedett, és szépen kinyílt az orgánuma Maurizio szólamában. Korai lenne egy díj várományosának nevezni, de annyi bizonyos, hogy azt az iróniát, amit Gyarmathy Ágnes pompás jelmezei materializáltak – nyilvánvalóan a rendező intenciói alapján – kitűnően hozta.

Kristin Simpson énekelte a címszerepet. A hősnőt a librettó szerzői valóságos személyről mintázták: a Comédie-Française azonos nevű, fiatalon elhunyt legendás színésznőjéről. A hölgy szerelmi kapcsolata is valóságos volt, halála pedig természetes. De egy dráma főszereplőjeként szükségszerű, hogy valamilyen ármány, mérgezett virágcsokor végezzen vele. Az amerikai szoprán vokálisan és figurában is magas színvonalú teljesítményt nyújtott a rendkívül nehéz szólamban. Hogy kiemelkedően szép lenne a hangja az nem állítható, de művészi odaadása átfűtötte zenei és színészi formálását.

A három amerikai „versenyző” mellett a magyar Bódy Marianna Bouillon hercegnéként mutatkozott be. Michael Sturm rendezése drogos, alkoholista nővé alakította a hercegnét – olyasvalakivé, aki fölkapaszkodott erre a társadalmi pozícióra, aki ehhez mérten amorális és ordenáré, s aki a tartása maradékát is eltékozolja. Az énekesnő hitelesen mutatta be a folyamatot.

Michel Sturm színháza tagadhatatlanul a német iskolán alapul. Olyan színteret terveztetett Molnár Zsuzsával, amelynek egy körülbelül egyszer egy méteres csupasz dobogó áll a fókuszában – erre lépnek föl a szereplők a fontos pillanatokban. Egyébként színházi öltözőtükrök és pultok előtt ülnek. Mindenkinek saját tükre van, ezek kerekeken gurulnak és hol diagonális, hol párhuzamos vonalban határolják a teret. Szigorú rend a térben, de a komplikált történetből adódó bonyolult emberi viszonyokat Sturm nem segít kibogozni. Még annak sem, aki ismeri a művet, de hogy az az operahallgató, aki most találkozik először a darabbal, mit ért meg belőle, ezzel kapcsolatban nincsenek jó érzéseim.

Ha nekem nem is tetszett Sturm stílusa, mégsem volt hiábavaló vagy haszontalan meghívni. Az általa képviselt másfajta játékkultúra megismerésére nagyon is szükségük van a hazai operajátékosoknak.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely