Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
március 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
(A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében)

Nem szokásom mások zsebében kotorászni, de a fesztiválszervezők helyében én bizony visszakérném a honoráriumot Mundruczó Kornéltól. Nem azért, mert illetlen dolgot művelt. Az illem/erkölcs szónak nincs köze ahhoz, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara fölött, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumának hátsó fertályában jeles színésznők pucérkodtak Bartók operájának hangjaira, ez még bőven beleférne a mai színházi eszköztárba, hanem e kitűnő művészeket és társaikat a néma statiszta megalázó szerepére kárhoztatta a rendező – ezt vélem illetlennek.

Hátul és fönt egy hétvégi jellegű, bár kétségtelenül komfortos házban közösségi élet zajlott, érkezőkkel és távozókkal, sebkötözéssel, tusolással, fájós derekak masszírozásával. A pódium előterében egy valódi kutyaól mögé két kempingszékre ültette a Kékszakállút és Juditot – Polgár Lászlót és Komlósi Ildikót a rendező. A kerítésen és sürgönydrótón ülő papírfecskék vidéki idillt ígértek. Még ez is elment volna, ha a hangsúlyokat nem kényszeríti megváltoztatni a rendező. Hiszen az életünk, a kapcsolataink, a férfi–nő- viszonyok hétköznap is éppoly konfliktusosak, ahogy Balázs Béla kissé dagályosan leírta, Bartók pedig zseniálisan érzéki hangokba foglalta a maga viharzó kétségeit.

Tehát a hangsúlyok: Judit nem mondhatja az ötödik ajtó feltárulása után félig háttal, ajkát biggyesztve, kvázi lesajnálóan a Kékszakállúnak, hogy „szép és nagy a te országod…” A gesztus, a testbeszéd teljes és elfogadhatatlan ellentmondásba kerül a szöveggel és – a fő baj – a zenével. Hiszen ebben a tornádó erejű, elsöprő erotikájú C-dúr jelenetben: „…felragyog a nappal vakító sugára. A kínzókamra, a fegyveresház csak egy-egy része, oldala volt a férfiléleknek; most odaadja mindenét, egész maga-magát, teljes életét” – írta egyebek között elemzésében Króó György.

Hogy Komlósi és Polgár milyen rendkívül nagy művészek, a szó valódi értelmében, azt bizonyítja, hogy precízen megoldották a félreértelmezést is, zeneileg pedig tévedhetetlenek voltak, csakúgy, mint a karmester, Kovács János és az esten leszegett fejjel, de jól játszó Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara.

A helyzet fokozható: aki időben észbekapott (mint a recenzens), az másnap elment a társaság másnap esti, „natúr” bérleti hangversenyére, az Operaházba. Itt ugyanez a műsor fenomenálisan hangzott el, a zenekar szárnyalt Kovács felszabadult vezetésével. Komlósi Ildikó és Polgár László pedig minden zavaró eszköz nélkül úgy játszotta el az operát, hogy abban Bartóknak is nagy öröme telt volna. A szerep a torkukban van, mintha sejtjeik része lenne minden hangjegy, a fölülmúlhatatlan tudás birtokában minden mondat, minden frázis tartalommal telve szólalt meg, egyénien és hitelesen. Kár, hogy a ház nincs olyan technika birtokában, hogy kiadhatná DVD-n ezt a produkciót, amely az egész világon viszonyítási pont lenne a Kékszakállú-interpretációban.

Mundruczó a BTF-bemutatót megelőző héten végig forgatott. Feltételezhető, hogy nem volt lehetősége kellő időt és energiát fektetni az előadásba, vagy: azért lett készen a koncepciójával a legutolsó pillanatban, mert így akarta elkerülni az ez alkalommal joggal várható konfliktust a Bartók-jogok őreivel. Egyik indok sem méltó: sem a fesztiválhoz, sem a műhöz, sem az előadókhoz.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely