Művészet és marketingzaj
Az egyes kulturális területek fesztiváltípusú turisztikai-marketing tevékenységgel tudnak egy kis figyelmet szerezni maguknak a médiazajban. Ez már Magyarországon is igaz. - Kritika és elemzés a Fotóhónap eseményeiről.
Pécsi József munkája. Egy hónapig a fotó volt terítéken © Műértő |
Ez a fesztiválhonlap pillanatnyilag 27 fotóhónapot sorol fel. A folyamat kitapintható, bár nem igazán örömteli: az egyes kulturális területek fesztiváltípusú turisztikai-marketing tevékenységgel tudnak egy kis figyelmet szerezni maguknak a médiazajban. Ez már Magyarországon is igaz. A jelentős költségvetésekkel gazdálkodó művészeti fesztiválok egyre erősebb lobbierővel képviselik érdekeiket, ugyanakkor kevés mögött tapintható ki a szándék, hogy új és érvényes művek létrejöttét, nyilvánosságra hozását segítse. Inkább a művelődés szórakoztatóbb válfajaival foglalkoznak. Ezzel nincs is nagy baj, ha nem tüntetik föl magukat jelentős művészeti eseményként.
Mi a helyzet a már szintén nagyobb hagyományú, bár némiképp hányatott sorsú magyar Fotóhónappal? Az bizonyos, ha az intézmények nem is, a nagyközönség változatlanul kedveli és becsüli a fotográfiát. Maga a fesztivál nem vívott ki különösebb ismertséget: marketingje szerény, sorban állást gerjesztő kiállítása most sincs, az intézmények és a művészek közül is viszonylag keveset ér el.
Ha fellapozzuk az idei fesztivál Súgóját (más programfüzetben nemigen találjuk nyomát), abban eseményeket nem találunk, csak tárlatokat, mégpedig hat saját kiállítást, s további félszáz ajánlottat. Ugyanakkor nem ad hírt például a Nemzeti Múzeumról (Térbe zárt pillanat), a Vintage Galériáról (Lőrinczy György), a Vízivárosi Galériáról (Pszeudo dokumentumok), a Pintér Sonja Galériáról (Csontó Lajos - portréinterjúnk a 10. oldalon), a Goethe Intézetben rendezett színvonalas nemzetközi konferenciáról (Exponált emlék), s a hozzá kapcsolódó kiállításokról (Képzőművészeti Egyetem, Stúdió Galéria, Dunaújváros) vagy Szabó Péter fontos Lánchíd-projektjének nyilvános vitájáról. Akárkinek a hibájából is nem váltak ezek a lényeges események a fesztivál részévé, az a Fotóhónapot minősíti.
Beszéljünk azonban arról, ami megvalósult. Mit képvisel, mit vállal a magyar Fotóhónap? A hagyományos optikai-kémiai fotográfia hatalmas és lezáruló története a modern Európa hagyatékának meghatározó eleme. Ugyanakkor a fotó alapú képiség perspektívái ma is elképesztő intenzitással tágulnak. A fotó történeti dokumentum, némiképp bizonytalan státusú műtárgy és a jelen képzőművészetének eleme. Ha koordináta-rendszerben keressük a Fotóhónap helyét, ami szembetűnő: a kortárs művészet felé nem nyit kaput. A hagyományosabb felfogást idén legfeljebb az indokolja, hogy a fotó meghatározó intézményei közül kettő (MTI, Magyar Fotóművészek Szövetsége) éppen most 50 esztendős. A jubileumok alkalmat adhatnának arra, hogy egyfelől az adott szervezetek „fénykorának” tevékenységét (és kutatásuk hiányait) mérlegeljük, másrészt a rendszerváltás utáni szerepüket: mit képviselnek, van-e a szakmának minőség- és érdekvédelme általuk?
Az MTI kiállítása (Néprajzi Múzeum) már témájánál fogva is közönségvonzó, hisz fél évszázad politikai eseményeiről, illetve a politika által erősen befolyásolt fotóriportázsról ad számot. A „nagyok” közül sokan megfordultak, sőt évtizedeket töltöttek el hírügynökségnél. Így volt miből válogatni. A kort elevenítő képeket szemlélve a nézőben megerősödik, ez a fotóriporter dolga: ott lenni, és az egyszeri, jellemző, visszahozhatatlan pillanatot elcsípni. Pedig talán sokkal több kibontható lett volna a fantasztikus nyersanyagból: hogy hogyan hozza létre és formálja meg a fotográfia a kor vizuális narratíváját. A fényképek által kifeszített térben jelentések képződnek, amelyek révén az elmúlt idő emlékezetté válik számunkra. A sok izgalmas kép ellenére az MTI-tárlat kihagyott lehetőség.
Az MFSz kiállítása (Kiválasztott képek - Budapest Kiállítóterem, december 10-ig) annál rejtélyesebb. Száz alkotótól egy-egy kép. A rendezőelvet keresve sarkos kijelentést találunk a kiállítás bevezetőjében az anonim kurátortól: „egyetlen fontos dolog létezik, az pedig maga a műtárgy, maga a Kép”. Ha egy pillanatra komolyan lehetne venni és mérceként használni ezt a meghatározást, akkor a rendezvénysorozat kiállításainak nagyobb része bukásra állna. A programban hangsúllyal szereplő tárlatokon bizonytalan eredetű kópiák függenek a falakon a kortól (tehát műtárgy mivoltuktól) eltávolító egyenpaszpartukban és -keretekben. A muzeológiai színvonalú adatolás sem problémamentes a történeti tárlatokon. Igazán korrekt műtárgykezelésre a HAP Galéria (Magyar forma) adott példát. Illetve Haris László, aki a Műcsarnok MenüPontjában kiállított, még gyerekkorában készített s a véletlen révén előkerült 56-os papírképeit nem lereprózta, hanem átformálva, átértelmezve műtárggyá nemesítette. De térjünk vissza a Kiválasztott képekhez.
Az MFSz nem minden magyar fotósok békebeli céhe volt, hanem a korai Kádár-kortól a művészet és a hatalom közötti bonyolult játszma része. E történet elmondói közül még jó néhányan köztünk élnek, s elmondását nem helyettesíthetik az anekdoták. A képek nyilván egyéni invencióból születtek, de értelmezésük, kanonizálásuk, alkotóik megítélése ebben a változó és erősen átpolitizált térben történt. A jubileumi tárlat újragondolás helyett esztétizál, „rózsaszínre lakkoz”, hogy korabeli kifejezést használjunk.
Sajnos röviden elintézhető a Fotóhónap többi vezető kiállítása is. A Fészek Galéria előterében a bevezetőben említett Unionról láthattunk méltatlan posztertárlatot. Az Ernst Múzeumban megrendezett, viccesnek szánt című (M)értékből - Brassaï, Kertész, Capa, Moholy-Nagy és Martin Munkácsi fotói, persze nagyszerű képek - és a Mai Manó Ház Pécsi József-tárlatából (a magyar fotótörténet meghatározó életműve ilyen teljességben még nem került közönség elé) a szakmai munka hiányzott. Az elsőnél volt gondolati konstrukció - a művészek képeit keletkezésük éve szerint rakták falra - csak épp terméketlen. A második esetben a hiány még fájdalmasabb. A Pécsi-életmű bemutatását és értékelését egy korábbi könyvből való rövid idézet helyettesítette. Katalógus, monográfia nem jelent meg. És a néző semmi további támpontot nem kapott a számára már kissé idegen módon megszólaló, affektáltan esztétizáló képek értelmezéséhez.
A nagyközönség kedveli és becsüli a fotográfiát. Ennyi és csak ennyi a Fotóhónap koncepciója.
bánandrás
Az írást a Műértő című lap decemberi száma közli.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Végigmenni a penge élén
"A fényképezésben a kiválasztás aktusa a lényeg. Amikor lenyomom a gombot a gépen, akkor nem feltétlenül a kép készítése a cél, inkább a lét megélése, ha ezek nem túl nagy szavak." A Műértő című kortárs művészeti lap Csontó Lajost interjúvolta.
Stájer Ősz: Kortárs látogatók
Progresszív és radikális jellegűvé formálta az idei fesztivált az igazgató, Veronica Kaup-Hasler. Mint mondja, a Stájer Ősz „nem népszerű kultúrshow”, hanem a „kurrens, naprakész művészet nemzetközi platformja”; olyan művészeté, amelyet „nem mindig könnyű megérteni”. Ezzel szakít a nagyszabású, mindenekelőtt a populáris, közérthető, tömegeket vonzó és mozgató programok fogyasztását kínáló regionális fesztiválok gyakorlatával.
A hely tudja, hogy mi akar lenni
Ugyanabban az évben, amikor az első építészeti biennálét megrendezték Velencében, 1980-ban jelent meg Christian Norberg-Schulz építészetteoretikus Genius Loci című könyve. A genius loci, magyarul a hely szelleme, a városban összegyűjtött jelentés, a térben megjelenő élet. Az erős helyeknek határozott és jól érzékelhető atmoszférájuk van, ahogyan a szerző fogalmaz: „a hely tudja, hogy mi akar lenni”.
Művészeti tehetségbörze Berlinben
Hat napig a kortárs művészet játszotta a főszerepet a berlini vásártelepen, a Messegeländén. Immár tizenegyedik éve szeptember utolsó és október első napjaiban galeristák és művészek, gyűjtök, kurátorok, lap- és könyvkiadók, egyszerű műkedvelők veszik birtokba a hatalmas csarnokokat, hogy új trendekről tájékozódjanak, művek, tapasztalatok és alkotói impulzusok cseréljenek gazdát.
Jó időben, jó helyen: művészeti vásár Londonban
A londoni Regent’s Parkban felállított, Jamie Fobert tervezte sátor októberben néhány napra a kortárs művészet központjává válik. A Frieze fennállásának rövid négy éve alatt újradefiniálta a művészeti vásár fogalmát.
Az elsikkasztott narratíva
Az őr arról tájékoztat, hogy a HM külön engedélye nélkül nem engedhetnek be senkit, és nem adhatnak ki semmilyen információt. Felvilágosítást az építésvezetők adhatnának. Kisvártatva előkerülnek, s az egyikük felajánlja, hogy sisak felvétele ellenében körbevezet, de hangsúlyozza, hogy sajnos semmilyen információt sem áll módjában kiadni. - A Műértő kritikusa az épülő, új '56-os emlékművet próbálta megtekinteni.
