Vázsonyi Vilmos Budapesten született 1935-ben, történelmi nagypolgári családban. A 19-20. század fordulója nagy tekintélyű demokrata politikusának, az első zsidó származású magyar igazságügyi miniszternek, idősebb Vázsonyi Vilmosnak (1868-1926) az unokája volt. Édesapja, Vázsonyi János (1900-1945) szintén politikus volt, dachaui lágerévei után, a tábor amerikai felszabadítását követően Hannoverben hunyt el. Tanulmányait a budapesti bölcsészkaron, majd a bécsi, a párizsi, a tübingeni és a római egyetemen végezte. Az 1956-os forradalomban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságban tevékenykedett, majd annak leverése után Nyugatra emigrált.

Hónapokat, éveket élt felváltva Bécsben, Berlinben, Rómában, New Yorkban és Londonban, a nyolcvanas évektől azonban - kisebb megszakításokkal - elsősorban Párizsban tartózkodott, ahol történelmi és művészettörténeti kutatásokat folytatott, ezen belül is a 19. és a 20. század eszmetörténete és politikatörténete foglalkoztatta. Tevékenysége valójában nehezen behatárolható: hat nyelven beszélt, napközben járta a várost, minden jelentős művészeti eseményen jelen volt, éjszakánként olvasott.

Intézményes tevékenységhez sosem kötődő hatalmas tudása és műveltsége egyedülálló volt az irodalom, a történettudomány, valamint a szellem- és a művészettörténet területén. Igazi, múlt századi entellektüel volt: kávéházakban csevegett és ismerkedett naphosszat. Minden iránt nyitott, derűs ember volt, s bár alig-alig írt, élőszóban tartott kiselőadásaival mindenkit lenyűgözött.

Gyógyíthatatlan betegségét követően épp oly szabadon kívánt meghalni, mint ahogyan élt: lemondott francia állampolgárságáról, mert "adoptált hazája" nem engedélyezte számára az aktív eutanáziát. Svájcba utazott, az egyetlen országba, ahol külföldi állampolgár számára is lehetséges az orvos általi halálba segítés. Egy zürichi intézményben hunyt el az elmúlt hét csütörtökén.

A Le Monde című napilapban megjelent gyászjelentésben a következő olvasható: "Tízéves volt, amikor az európai civilizáció, amely játszótársai és családja nagy részét kiirtotta, meg akarta ölni. Túlélte. Miután részt vett 1956-ban a budapesti felkelésben, el kellett menekülnie, hogy szabadon élhessen. A Német Szövetségi Köztársaságnak és az amerikai ösztöndíjaknak köszönhetően kedvenc szerzőit, művészeit és városait tanulmányozhatta. A hatvanas és hetvenes évek Latin Negyedének szellemi pezsgése Párizsba vonzotta, megannyi, különböző származású nő szépsége, intelligenciája és kedvessége pedig ott tartotta".