Tudatosan piacozik a nagyid?
Szinte mindenki átélte már, hogy az esti buliból hazafelé nem a dülöngélő, rikító csuklószalagos afterozókat, hanem leginkább a másnap korán reggel nyitó piac(ok)ra igyekvő, vászonutánfutós néniket lát az éjszakai buszon. Az ő hajnali igyekezetük és eltökéltségük több mint elismerendő és tisztelendő, az azonban egyelőre kétséges, hogy sikeres-e. Jár-e például a piacokra elegendő tudatosan fogyasztani/vásárolni kívánó fogyasztó, s igen, az is kérdés, hogy együttesen meg tudnak-e birkózni a kistermelőknek szinte az éhhalált jelentő szabályozással?
Egy adott biorégió piac-eltartóképességének megvannak a világos határai. A termeléshez szükséges természetföldrajzi tényezők mellett nem ártanak a fizetőképes, felvilágosult vásárlók, miként azok az agrártörténeti feltételek sem, amelyek egy helyet alkalmas piacközponttá tehetnek. A termelői piacok átgondolt gründolása tehát a helyi gazdaságfejlesztés kedves és fontos eszköze ugyan, önmagában azonban mindenható csodaszernek távolról sem tekinthető. A kérdés tehát az, hogy az organikus fejlődés képes-e megbirkózni a minőségbiztosítás – és így jelentős mértékben a bizalom – hiányával, meg persze a még jóindulattal sem kistermelőbarát adózási, számlázási és adminisztratív környezettel?
A tudatos fogyasztók Mekkája
| Biokaját enni nemcsak egészséges, de nagyon menő is |
Ha a 21. századi táplálkozás kontextusát vizsgáljuk, akkor olyan fogalmakat mindenképpen meg kell említeni, mint a tömegtermelés, környezetszennyezés, egészségkárosodás, állatkínzás, felgyorsult életmód és az elidegenedés. Ezekre a problémákra új, alternatív fogyasztói trendek próbálnak választ adni, amelyek lassacskán Magyarországra is begyűrűztek. Itthon egyelőre nem megszaporodtak, hanem egyáltalán létrejöttek az első helyi termelői piacok és bevásárló közösségek, a fogyasztók pedig egyre inkább keresik, az öko, bio, kézműves, valamint slowfood címkével ellátott termékeket. A szélesedő kínálat ellenére a tudatos fogyasztóknak továbbra is ébernek kell maradniuk. Bisztrai Márton, az ELTE táplálkozás antropológusa szerint a zöld vagy kézműves címkékkel sokszor az a baj, hogy miközben pozitív választ ígérnek a fogyasztói kultúra problémáira, pusztán a marketingstratégia részei. „Az természetesen fontos érték, hogy a termék bio, ám a fogyasztásával járó presztízst és életérzést ugyanúgy megfizettetik a vásárlóval, mint egy amerikai hamburger esetében” – magyarázza a kutató. |
Manapság a tudatos fogyasztók Mekkájának a gombamód szaporodó helyi termelői piacok számítanak. A 2012 óta már a jogalkotásban is rögzített helyi termelői piacokon kizárólag az adott megyében vagy a piac 40 kilométerén belül gazdálkodó kistermelők árusíthatják a termékeiket, leszámítva Budapestet, ahol nincs érvényben hasonló területi megkötés. Tehát az ilyen piacokon kereskedők nem, csak kistermelők árulhatnak. A piacokhoz itt láthat térképet.
Persze, ha a nagyi nem megy a piachoz, akkor a piac megy nagyihoz. Legalábbis egy kosárnyi mennyiségben. Elsősorban nem az utazás elkerülése, hanem a tudatos fogyasztás terjesztése érdekében jöttek létre ugyanis itthon is a kosárközösségek, ahol közvetlenül a termelőktől vásárolt és előre összeállított, ennek megfelelően szezonális zöldség- és gyümölcskosarakat lehet vásárolni. A Budapesti nagyokról az Origo írt a közelmúltban, az érdieknek meg kisléptékben működik a Natúr kosár.
„A minőségbiztosítás kulcskérdés, ugyanis nagyon nehéz a vásárló bizalmát megszerezni, de nagyon könnyű elveszíteni. Akár 1-2 évbe is telhet, mire rájön a vásárló, hogy ez a termék, bár drágább, de megéri, hiszen hazai, fenntartható és egészséges” – fejti ki az ELTE humánökológia szakán oktató Bertényi Gábor, aki egyben a Szimpla kert Háztáji piacának egyik alapítója is. Komoly probléma az is, hogy hatósági szinten egyelőre nem alakult ki olyan ellenőrző mechanizmus, ami komolyan vehető – tehát nem bemondásra alapulna –, hiszen a piac üzemeltetőitől nem lehet elvárni, hogy egyesével utánajárjanak a termelői portékáknak.
Sok a mezőgazdálkodó, de kevés a gazda
Ráadásul nehéz kistermelőket találni a hazai piacokra. „A piacképes termékkel rendelkező, működőképes kistermelő meglehetősen ritka ma Magyarországon; a családi kisgazdaságok száma pedig az elmúlt évtizedek során folyamatosan csökkenőben van. A kutatások szerint ugyan majdnem minden második hazai keresőképes embernek lehet valami köze a mezőgazdasághoz, legálisan és hivatalosan azonban szinte senki nem tud megélni belőle” – mutat rá az anomáliára az ELTE oktatója.
A családi gazdaságoknak egyelőre nem pálya a piacozás. Ők vagy termelnek, vagy értékesítenek, hiszen heti 1-2 nap piacozásból nem lehet megélni, illetve tipikus jelenség az is, hogy a budapesti piacokon 10-20 igazán meggyőző gazdálkodó van jelen mindenhol. Ezek a gazdák azonban nagyon kapósak. Általánosságban mozaikszerűen és vegyszermentesen gazdálkodnak, ebből kifolyólag drágábban termelnek az itthon elterjedt vegyszeres, monokultúrás termelésnél. A kistermelők ezért leginkább csak alacsony díjszabású területeken tudnak ott lenni, ahol magasak a helybérleti díjak, ott leginkább csak kereskedők vannak jelen.
| Olasz példára javítható szabályozás |
Szabadkai Andrea, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület szakembere szerint a jelenlegi szabályozás egyik problémája, hogy a helyi termelői piacon történő árusítás jogát kizárólagosan a kistermelői jogi forma meglétéhez kötik, ami kizárja a kft.-ként bejegyzett kistermelői és családi gazdaságokat a helyi termelői piacokról. Mind a termelői piacok, mind a kosárközösségek szervezői számára nagy kihívás a kistermelők számlaadási kötelessége. A nonprofit segítséget nyújtó szervezetek, bár csak elosztó feladatot szeretnének ellátni, kötelesek lennének még 27 százalék áfát a termék árára rátenni. A helyi termelői piacokon ezért személyesen kénytelenek árulni a gazdák, míg a szatyorközösségek egyesületként, kvázi „tagdíjas” formában működnek. Szabadkai Andrea szerint erre a problémára megoldást az átfutó számlarendszerek vagy a nyugtaadási kötelezettség eltörlésének olaszországi példája jelenthetne. Ebben az esetben nonprofit egyesülésnek definiált szervezetek jönnek létre, hogy termékeket vásároljon és osszon szét a csoport tagjai között – haszonszerzés nélküli, az etikus, szocio-szolidaritási és a környezetvédelmi fenntarthatósági céllal. Ugyanakkor a visszaélések megakadályozásához ebben az esetben is hatósági minőségbiztosításra és fokozott fogyasztói odafigyelésre van szükség. Az Élő Tisza szakembere szerint például üdvözítő lenne, ha akár 40 kilométeres közelségben a vásárlók személyesen megismerkednének a kistermelővel. |
Ezen a tendencián a már korábban említett szabályozásbéli változások és támogatások is segíthetnének. Mivel Magyarországon – szemben Nyugat-Európával – a termelés mellett heti kétnapos piacozásból nem lehet megélni, az átfutó számlarendszerek heti többnapnyi piacozást is lehetővé tennének a gazda termékeinek, míg a családi gazdaságok engedélyezése értelemszerűen növelné a „piackompatibilis” gazdák számát – emeli ki az ELTE oktatója, aki szerint ezt a folyamatot segíthetné a szövetkezeti törvény eddig elmaradó átalakítása is.
Civilek a minőségért, nem pedig a nyereségért
Ekkor jönnek képbe a civilek. A minőségbiztosítás, a kistermelők felkutatása, az adminisztrációs akadályok elhárítása, szóval maga a piac létrehozása óriási civil energiát és kurázsit igényel. Mivel termelői piacot vagy kosárközösséget itthon nem lehet „piaci értelemben” nyereségesen működtetni, elsősorban a pozitív visszajelzésekért és a tudatosság magvainak elhintéséért dolgoznak fáradhatatlanul a piacszervezők. Ugyanakkora a helyi termelő piacok és egyéb agrikulturált kezdeményezések közösség és kultúraépítő funkciókat is betöltenek, tehát értékképző szerepük elvitathatatlan.
| Piacnyitás és civil műhely az ELTE-n |
Halász Gergő, az ELTE humánökológia szakos hallgatója, az egyetemi kutatószemináriumok miatt csöppent bele a piacszervezés kihívásaiba: „A május 10-én induló balassagyarmati termelői piac indulását már két ELTE-s évfolyam nyári kutatótábora és több hónapos egyeztetések előzték meg, ráadásul még így se a kezdeti elképzeléseinknek megfelelően alakultak a dolgok.” Ugyanis a diákok és oktatóik valamint a helyi Palóc Portéka civil szervezet eredeti célja a Felvidék és a nógrádi biorégió együttes becsatornázása volt a kistermelői piacra, azonban a jogszabályi környezet ezt egyelőre nem tette lehetővé. A civil segítők természetesen így is boldogak. „A termelők csodálkoztak, hogy ezek a fiatalok segíteni szeretnének. Kedvesen fogadtak minket, és rengeteg vállveregetést és kóstolót kaptunk” – meséli vidáman az ELTE hallgatója, aki azt is megemlíti, hogy a korábbi évfolyam diákjai pedig, a mára befutott Szimpla Háztáji piac szervezésében is részt vettek. |
Arról, hogy merre tovább, egyelőre csak találgatni lehet. A kistermelői portékák terjedésének kérész korára jellemzően, egyelőre csak az első szárnypróbálgatások zajlanak és nem tudni lesz-e belőle repülés. Szabadkai Andrea szerint az a kérdés, hogy mikor áll be egy egyensúlyi helyzet a keresleti oldal és a kínálati lehetőségek között. Ha megfelelően alakul a jogalkotás, akkor a szakértő szerint a nagyvárosokban van még tartalék új helyi termelői piacok nyitására.
Piac mint inkubátor?
Bertényi Gábor szerint egyelőre nagyon statikus a hazai piaci kultúra. A helyi kistermelői piacoknak ideális esetben inkubátorként kéne működniük, ahol a piacozók számára komoly fejlődési perspektívák is nyitva állnak, például stabil beszállítói lehetőségek felbukkanásával.
Az oktató szerint a következő évek nagy kérdése, hogy marad-e a kistermelői lét a piacozás alapegysége, utóbbi elérni látszik a határait, míg a családi gazdaságokban, ha integrálódnak a folyamatba, lehet még tartalék – de az egyértelműen elképzelhetetlen, hogy minden településnek legyen saját termelői piaca, ahogy a Vidékfejlesztési Minisztérium egyik kiadványa ezt megfogalmazza.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
