Kilencvenes évek: sorozatgyilkosok előnyben

Ebben az évtizedben a válogatott szörnyűségek a logikai kirakós játékoknak adtak randevút: a vásznat ellepték a sorozatgyilkosok. A sort Hannibal Lecter (A bárányok hallgatnak) kezdte, hogy aztán számos perverzen kifinomult és teljességgel érzéketlen társának adja át a stafétabotot, akik közül egyedül John Doe léphetett a nyomába a Hetedikben. Jelezve, hogy az évtized az intellektualizmus jegyében telt, a tinihorror is átment posztmodernbe (Sikoly), és rögtön az évtized elején született egy kihagyhatatlan műfaji hibrid is: a Jákob lajtorjája, avagy az első szupenaturális, metafizikus, társadalomkritikus, thrillerbe ágyazott pszichohorror, amin még bőgni is lehetett. Íme, öt kedvenc monstrumunk az évtizedből:

Jacob Singer (Tim Robbins): Jákob lajtorjája (1990)

Minden félelem alapja a halálfélelem, vonhatjuk le a végkövetkeztetést, ha megnézzük ezt az alapművet. A Jákob lajtorjájában az a leginkább felkavaró, hogy a félelem tárgya a félelem alanyában ölt testet, jóllehet egy ideig elhisszük, hogy hősünket nem evilági hatalmak gyötrik. És még ezt magyarázatot sem zárja ki a film száz százalékig.

Hannibal Lecter (Anthony Hopkins): A bárányok hallgatnak (1991)

Szuperintelligens, udvarias és kifinomult, de ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy elvárja, a nyelve vagy a mája bánhatja. Hannibal Lecter figurája számos valós sorozatgyilkos jelleméből állt össze, a film pedig meghatározta a kilencvenes évek elején egy új zsáner, a sorozatgyilkos mozi stílusjegyeit. Mire a műfaj másik alapművéhez, a Hetedikhez eljutunk, már mindannyian tudtuk, mi a profilalkotás, a kézjegy és a viktimológia.

A film egy városi legenda megelevenedése: ha a tükörbe nézve ötször kimondjuk a Kampókéz nevet, ő megjelenik. A XIX. századi tehetséges művész egykori rabszolgák leszármazottjaként kínok között halt meg a szerelemért, és lelke azóta sem talál nyugalomra. Idomulva az évtized szörnyeihez, elegáns, stílusos, és afro-amerikai, ami, lássuk be, nem túl gyakori a zsáner történetében. Karaktere legalább olyan ellentmondásos, mint a sorozatgyilkosoké: egyszerre vonzza és taszítja a nézőt.

John Doe (Kevin Spacey): Hetedik (1995)

Ez a sorozatgyilkos már annyira intellektuális, hogy a hét főbűnt veszi sorvezetőnek brutális gyilkosságaihoz. Neve nem véletlenül hajaz a középkori moralitásjátékok Akárkijére (John Doe az amerikai jogi eljárásokban az ismeretlen személyazonosságra utal, vagy az ismeretlen halottra). A film végén még egy Hemingway-idézetet is kapunk, a nyomozás fő színtere a könyvtár lesz, a „besúgók” pedig: Milton, Chaucer és Dante.