"A lányvécében kötöttünk ki, már megint" - Supernem

"A lányvécében kötöttünk ki, már megint" - Supernem

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Lukács Andrea
Tetszett a cikk?

Van-e rock and roll élet Magyarországon? Papp Szabi elmondja. A többiek is.

Beléjük kellett szeretni. Először is Szabiba, ami azért nem volt nehéz, mert a Valahol messze – Soerii&Poolekes kitérő – himbálózó mikrofonja mögül, amikor megszólal, azaz elkezdi kiereszteni hangját, attól nem nehéz elolvadni. Meg attól sem, amikor a kamera hátrál és kiderül, hogy trikó-kabát kombináció van rajta, ami valamiért csak rockereknek meg melegeknek áll jól, de nekik nagyon. És akkor párosul még hozzá egy mozgás is, ami feltehetőleg abból adódik, hogy örökmozgó a pasi: ez a legújabb Supernem videoklipből is kiderül. Az Irány a moziba be című dalban egy másik összeállításban – piros póló, piros cipő – rángatja a gitárt, és nem egyszerűen dalol vagy dudorászik, hanem torkaszakadtából énekel. Mintha legalábbis élete függne attól, hogy „a tűzzel, vassal, nádihegedűvel” érkező angyalt a földre terítse. És közben nem érdekli a képzavar.

Papp Szabi egyesek szerint furcsán mozog, és nem csupán a színpadon. Feltehetőleg azért dadog – mármint ha nem énekel. A szavak a szájpadlásához érkezve összekuszálódnak, a nyelvéről pedig máshogy bukfenceznek ki, mint más halandók esetében. A karjaival is állandóan hadonászik, az ujjaiból is rázná ki a mondanivalóját. Ő mondta egyszer: ha nem szerepelhet, elvonási tünetei vannak. Biztos mindenki jobban jár, ha ez nem történik meg. Gitárt azért fog, hogy kordában tartsa a ficánkolást, „egy húrt pengetek csak, a többi azért van, hogy feszítse a nyakat” – mondja.

Neki találták ki a háromakkordos rockot, és a frontemberséget is. Vagy épp fordítva, az ilyen emberek keletkeztették ezt a zsánert, mely csakis arról az őrültségről szól, amit a népesség 99,99 százaléka nem enged meg magának, a maradék 0,01 pedig úgy mozog, mint Jagger, úgy tárja szét a karját, mint Jared Leto, vagy úgy csinálja, mint Papp Szabi. A nők egy mély sóhaj után lazítanak a melltartójukon, és engedik, hogy hevesebben verjen a szívük.

Mózsik, Papp, Pulius - Supernem
©

Nekem viszont nem csak vele van találkozóm, hanem mindhárom eredeti supermen-, azaz Supernemmel, akik 2002-ben megalapították a zenekart, és azóta boldogan élnek, sőt még eggyel boldogabban, amióta 2011-ben kiegészültek egy billentyűssel (Kubányi Bálint). A dobos és a gitáros pont annyival nyugodtabb, amennyire a térfelük ezt megkívánja, és ahol már tíz éve tökéletes az összhang. Legalábbis ez az első benyomás róluk, miután az egyik megkérdezi, mit iszom, a másik megmondja hova üljek, a harmadik pedig szóval tart. Pulius Tibor gitáros, görög istenekhez, de legalábbis félistenekhez hasonlító fürtjeivel és kölyökképével sebtiben összefoglalta az előző esti bulijuk eredményeit: „a lányvécében kötöttünk megint ki, asszem ezek szerelmesek belém”, Szabi helyesel, és hozzáfűzi „én is az vagyok”.

A dobosuk, Mózsik Imre a legidősebb, a legkomolyabb, olyan apukás, aki azt mondja, volt idő, amikor azt hitte, bedarálja a nem rock and roll konvenció: a törlesztőrészlettel megkeserített hétköznapok, az irodai nyolctól-ötig, amiből a szombat esti sörözések zökkentik csak ki a férfit. A sarki kocsmában, annak a rockegyüttesnek a háttérzajával, amely most inkább vele szól. Ő a politikus alkat a csapatban, ő látta el éllel Szabi szövegeit az első három lemezen. A punkból jön ez a látásmód, de negyven fölött már az anarchia szelídített verziójával egészül ki: „Nem tükrözi az ember spirituális mivoltát sem a politika, sem az egyház, mert nem a mindennapi igényeket veszi figyelembe, és nem foglalkozik a lélekkel és boldogsággal”. És rámutat Puliusra, aki dühöngve lobogtatja a mikuláscsomagot, melyet öt perc késés után vágott hozzá a parkolóőr. Ő pedig azzal illusztrálja az imént elhangzottakat, hogy kijelenti: „Nem fogom kifizetni”.

©

A rock n’ roll életen is kifog olykor a bürokrácia és a büntetésre berendezkedett valóság. De belefér a tescós vásárlás, és piacozás is. Mi nem? „A mindennapi sport például” – mondja Pulius, aki ezzel arra utal, hogy nem is félisten, hanem sima földi halandó, olyan Párisz-féle, aki miatt azért Trója csúnyán bebukta.

El lehet dönteni, hogy irigylésreméltó-e ez az élet. Kívülről úgy tűnik, csak a bulizásról szól, és belülről sincs ez nagyon másképp, a rosszallók csak azt felejtik el: ők is dönthettek volna így. A Supernem erre tette fel az életét, ebből szerzi és ebbe fekteti minden energiáját, saját zsebből csinálja meg magát. Hamar letértek arról az útról, amelyet sokan a gyors siker érdekében választanak, és amely Mózsik szerint „a mai magyar zenei valóságot egyáltalán nem adja vissza”. A média által generált zenekarok szerinte csupán a sztárkultuszra specializálódnak, ami minden, csak nem időtálló és hiteles. Legalábbis hamar kifullad. „A közönségünk leszarja azokat a tévéket, azokat a rádiókat és újságokat, melyek ezeket teremtik.” A rajongóink kikérnék maguknak, ha a Supernem ebben a kulisszában szerepet vállalna. „Bár a Grammy-díjamat szívesen mutogatnám, akár egy bulvárlap címlapján is” - fűzi hozzá Pulius.

Az internet és a közösségi média segítségével duzzasztja a Supernem a rajongói bázist, a koncertek, a fesztiválozás és a folyamatos partijelenlét pedig pont oda teszi őket, ahol szeretnének lenni, és ahol jól érzik magukat. Nem volt ez mindig így, de nem is voltak ennyire kiforrottak zeneileg. A billentyűs csatlakozását, és a mentori szerepet is betöltő producert tartják a siker egyik zálogának. „Az első öt év érzelemvilágát csupán a zúzás határozta meg, de az véges dolog, nem akartuk halálra unni magunkat a számainktól” – mondja Mózsik, ezért aztán nyitottak, és továbbléptek. A Tudományos Fantasztikus Popot egekbe magasztalták a kritikusok, a Hova megy, Ki? című szám klipjét ugyancsak. A csattanóért kiruccantak New Yorkba, egyetlenegy snittért a Times Square-re. Lehet egy ilyen gesztuson fintorogni, és nagyképűnek gondolni. De ki tenne ilyet? „Az, aki szerint, ha valaki határozottan mond valamit, mert nagyon hisz benne, az el van szállva magától” – legyint Pulius. A Supernem csupán ki szeretné szolgálni a rock and rollt. Mi jár ezzel? Nyitott női vécé, sok-sok röhögés és némi fatalizmus. Az élő zenélésről például soha nem mondanának le, ez pedig az a mezsgye, ami elválasztja a sokat láttatott fantomzenekarokat az igaziaktól. Az idő majd igazolja, hogy ők azok-e.

©