„Mivel alapjában véve nem szeretem a lemezeimet, sem a videókat, szerencsésebb, hogy a dalok közül kell kiválasztanom ezt a hetet. Nem tudom, hányat írtam, sokra nem is emlékszem, sokat szeretek és sokat nem” – kezdi a Kossuth-díjas zenész.

Hozzáteszi, a legnagyobb örömet az okozta neki mindig, amikor az emberek átvették, amit írt és a számok elkezdték élni életüket tőle függetlenül, azaz mások is énekelték, vagy játszották őket. „A legnagyobb kín az volt, amikor a szöveghez nem illett a zene.”

Fazekas István

Stones, Doors, Dylan

Mint mondja, könnyebb felsorolnia hét olyan dalt, amelyek a legjobban hatottak rá. Ezek az alábbiak:

1. Little Red Rooster (Rolling Stones, 1965.) – „ez hozta el nekem a bluest”
2. Sympathy For The Devil (Rolling Stones, 1968.) – „irtózatos energiabombába rejtett, keserű történelmi világkép”
3. Salt of the Earth (Rolling Stones, 1968.) – „himnusz az esélytelenekért és a szegényekért”
4. Gimme Shelter (Rolling Stones, 1969.) – „nemzedékem segélykérése”
5. The End (Doors, 1967.) – „mélyrepülés a lelki pokolba és a halálba”
6. When The Music’s Over (Doors, 1967.) – „fájdalmas vízió a zenéről, megelőzve saját korát”
7. Desolation Row (Bob Dylan, 1965.) – „egy pimasz, vigyorgó, de szomorú utazás a kultúra pusztulásának szakadékához”

Szomorú dicsőség

„Miután kiválasztottam az alább következő hét dalomat, csak most látom, hogy mennyire összekapcsolódnak. Más alkalommal nyilván másik hetet jelöltem volna ki” – vezeti fel a listáját a zenész. Emlékeztet arra, hogy a – két éve elhunyt író-újságíró - Sebők János mondta: Hobo egyedül több dalt írt Magyarországról, mint az egész szakma összesen. „Nem tudom, honnan vette, de ha így van, szomorú dicsőség.”

"Lehet, hogy ez az ő országuk, de az én hazám" - interjú Hobóval

Fazekas István "... nem dumálok arról, hogy mit kéne csinálni ennek vagy annak, hanem csinálom.  Persze nagyon sok minden nem tetszik. De ha arra fordítom az energiáimat, hogy kifejezzem, hogy mi miért nem tetszik, akkor azt saját magamtól veszem el. Nem tartozom sehová. Ezeknek náci vagyok, azoknak kommunista, a harmadiknak büdös zsidó: ebből látszik, hogy tök jó helyen állok. Persze, nehéz benyelni, amikor mindenféle patkányok mocskolnak, de a céltábla nem lő vissza. Az évtizedek alatt megszoktam és nem álltam fejre, nem adtam fel, nem módosítottam semmit és nem alkalmazkodtam. A közönség megvédett. 140-et játszom évente." A teljes interjú itt olvasható.

Hobo szerint meg kell jegyezni: nem elsőrendű feladata a rocknak, hogy az országot és a társadalmat ábrázolja, vagy bírálja. „Bármennyire is keserű kijelentenem, de ez a zene elsősorban szórakoztató jellegű és ez így van rendjén. Kevés olyan bolondot ismertem, - magamon kívül – aki ennél többet várt volna a rocktól. Hát beismerem, azt hittem, a rock, vagyis az én nemzedékem zenéje igazi művészet lesz, mint a költészet, vagy a film, a színház. Hogy itthon nem lett az, részben az én bűnöm is.”

És íme, a lista a szerzői kommentárokkal:

1. KÖZÉPEURÓPAI HOBO BLUES II. – Talán ez a legismertebb számunk. Ahol élnek magyarok a világban, mindenhol éneklik. Póka Egon kiváló zenét írt, a dal pedig túlélte ezeket az évtizedeket. Ráadásul a „…Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom…” elég érdekesen hangzik mai, honi környezetünkben.

Személyes vonatkozása is van a dalnak, ugyanis a „Viharbanszületett vándor” nevet kaptam utána a határon túli közönségtől.

2. OLY SOKÁIG VOLTUNK LENN – Egy néger közmondásból ered az ötlet, miszerint „Oly sokáig voltunk lenn, hogy az már fentnek látszik.” Vad blues, mellbevágó alappal. Az a sor, hogy „Tudom, azt hiszed rólam, ismerem jól a világot, de nem tudok mondani semmit, magam is csak várok, várok”, 35 évvel később is igaz. Csupán annyi a különbség, hogy tudom, nem sokat tettem és ma már a „tettet” másoktól várom. (De úgy tűnik, hiába.)

3. MÁSIK MAGYARORSZÁG – Nem is emlékszem, hogy honnan jött. Azt hiszem, nem is én írtam, hanem valaki fentről diktálta, vagy fogta a kezemet. Óriási balhé lett belőle, betiltani ’88-ban már nem merték, de kirúgtak a Hanglemezgyártótól. Az Emberi Jogok koncertjén mutattuk be, 80 ezer ember előtt. Tulajdonképpen ők jelölték ki, emelték meg ezt a számot, ami – szándékomtól függetlenül és ki tudja, miért? – de ma is ugyanazt jelenti.

NEM LEHET KÉT HAZÁD – A száz évvel korábban beindult kivándorlás 1995-ben sem lankadt, és ami tragikus, azóta, az utolsó húsz év alatt ismét megerősödött. 1977-ben kaptam először nyugati útlevelet és az eltelt időszak alatt számtalan országban találkoztam jól megélő, vagy gazdag magyarokkal, akik mind hazavágytak és vágynak. Ami mulatságos, hogy hazájukat elhagyva sokan nagyobb magyarok, mint itthon voltak, de emigráns társaikat ugyanúgy utálják, mint itthon teszik egymással a kozmopoliták és a mélymagyarok. New Yorkból és máshonnan osztják az észt és óvják a hazát. Zokogva énekelik a dalt, miközben nem veszik észre, hogy miről szól.

Más. Akaratlanul súlyos sebeket okoztunk erdélyi embereknek, aki a rendszerváltás után idejöttek és félreértve magukra vették a refrént: „Menj vissza vándor, nem lehet két hazád”. Íme, a példa, amikor egy dal elkezdi saját életét élni és nincs rá többé befolyásod.

BOLOND LETT A BÖLCSBŐL – Látják, már megint ez a történelemtanári mánia. Miért nem a „Gazember”, vagy a „Rohadt rock and roll” jön itt? (Holnap már lehet, hogy ezeket jelölném.) Shakespeare, Chaplin, Fellini, Petőfi, a Svejk életem részei és segítségükkel sikerült ép elmével túlélnem a huszadik század második felét. Nekik is köszönhettem, hogy üvöltő rock and roll sztár mellett bohóc is lehettem. De nem udvari bolond. „Tenni kéne valami jót…” – hangzik el többször a refrénekben. Ha énekelek, vagy verseket mondok, úgy érzem, valami jót teszek, örömet szerzek, mulattatom, vagy megríkatom az embereket. (Ezzel mentem fel magam, hogy többre nem futja.)

AZ OROSZLÁNSZELIDÍTŐ VALLOMÁSA ABALERINÁNAK –  Ha találsz valakit, aki nem „háziasítani” akar, aki a sokadik koncertet, előadóestet is végigéli, végigizgulja, aki megvéd magadtól is, ha kell. Aki melléd áll ebben a mocskos világban, aki otthont teremt, aki nem nyafog, ha századszor is hajnalban érsz haza, aki nem azt érzi, hogy elnyomod, aki belenéz a szemedbe és látja, hogy mi bajod, ha nem is szólsz egy szót sem, aki kibírja a súlyod, aki látja, hogy egyedül vagy és megérti – megérdemel egy dalt.

BLUES MAGYARUL – József Attilának még nem mondtam köszönetet nyilvánosan, így a „Reqiuem a bluesért” albumra feltettünk egy parafrázist, melyet az ő „Ülni, állni, ölni, halni” verse ihletett. Úgy gondolom, hogy a szöveg,  és a „..Játszani a magyar szóval, megtölteni csupa jóval…”  rímpár kifejezi azt, amit köszönhetek neki, és amire tanított.