hvg.hu: Éppen tanításból jön. Az munka?

N.G.: (nevet) Valószínűleg alkatilag irtózom tőle, ha egyértelműen meg kell nevezni valamit.

hvg.hu: Valahol azt nyilatkozta, hogy a tanítást úgy határozza meg: "bejár beszélgetni".

N.G.: Se a kreatív írás, se a dramaturgia nem tartozik az úgynevezett kemény tudományok közé. Az ember nem mondhatja, hogy volna egy objektív tudás, amit megbízhatóan elsajátított. Egyébként a tanítás jó esetben azzal jár, hogy a tanító egyben tanuló is. Azok a dolgok, amiket “tanítok”, frontálisan nem átadhatók. Szövegekkel, ötletekkel, filmtervekkel bíbelődünk, és habár néhány közös kritériumot minden szövegen számon lehet kérni, éppen a különbségek az érdekesek. Minden szöveg, filmterv vagy forgatókönyv esetében az egyedül rá érvényes szabályrendszert kell közösen felfedezni. Ezért nem szívesen hívom tanításnak, amit csinálok.

Fazekas István

hvg.hu: Az idén megjelent Ez nem munka a című könyvének azonban az alcíme az, hogy mondatok pénzért. Magyarul,  felkérésre született munkáit gyűjtötte össze ebben. Inspirálják önt ezek a felkérések és a határidők?

N.G.: Ez valahogy úgy működik, mint amikor egy túltelített oldatba belelógatnak egy cérnaszálat, és azon lassan megjelennek a kristályok. Ebben az ügyetlen hasonlatban én lennék a túltelített oldat, a téma meg a cérnaszál, és hogy a kristály mi, azt szerintem ki lehet találni. Szmájli. Egy másik hasonlattal élve, az írás mindig mélyfúrás. Sosem tudok semmit előre, az írás folyamata az, ami valamiféle tudáshoz hozzájuttat. Nem úgy van, hogy volna bennem egy eleve kész gondolat, és már csak az a dolgom, hogy emberi nyelven megformáljam, hanem gondolódik valami írás közben. Ezért is szeretem a felkéréseket, mert nem korlátnak érzem őket, inkább játéknak vagy kísérletnek. Ráadásul bonyolultabban van, Valéryvel és Kosztolányival egyetértve, azt gondolom, hogy egy írásnak a témája végső soron érdektelen. A kristály az érdekes, nem a cérna.

hvg.hu: A szövegeire jellemző egyfajta állandó reflexió, egy állandó belső párbeszéd és csapongás. Néha olyat is érezhetünk, mintha az egész mindenséget idézőjelbe rakná. Reflektál, humorizál, ironizál - néha egy-egy mondaton belül is elviszi a szöveget egy másik irányba, hogy aztán villámgyorsan visszakanyarodjon. Ez is oda kapcsolható, hogy a szöveg magát építi, "írás közben gondolódik"?

N.G.: Az a jó, ha az emberrel ugyanúgy megtörténik, amit ír, mint azzal, aki majd olvassa. Ha a legkevesebb prekoncepció működik. Mondok egy példát. A Zsidó vagy? című könyvemben van egy számomra elég fontos jelenet. Az elbeszélővel - vajon ki lehet? -, hatéves korában, egy nyári táborban felügyelő nevelők tévedésből megnézetnek egy a koncentrációs táborok felszabadítása után készített dokumentumfilmet. Százezer üres bőrönd, szemüvegkeretek, csontvázzá soványodott rabok egymásra dobált holttestei. Írás közben, negyven évvel később jöttem rá, hogy ez az elképzelhetetlen tévedés hogyan eshetett meg. Amíg nem írtam meg, nem jutott eszembe a triviális megoldás: nem voltak ott velünk. Bevágtak minket a leányfalusi kertmoziba, és elslisszoltak. Az Öreg halász és a tenger című filmre vittek minket - azt hitték, nyilván, hogy egy szovjet rajzfilm -, de a híradó, meg az Öreg halász Spencer Tracy-s változata között ment le ez a dokumentumfilm. Korábban csak a dolog abszurditása foglalkoztatott, de az a pofonegyszerű magyarázat, hogy, hát persze, ezek fiatal tanárok voltak, akik elmentek baszni és/vagy bebaszni, amit aztán a könyv tényként állít is - az csak írás közben derült ki.

hvg.hu: A szövegeinek másik visszatérő eleme a fura, keserédes, többnyire pengeélen táncoló nosztalgia.

N.G.: Ami a gyerekkoromra irányul, bár én nem nevezném nosztalgiának.  A hiánygazdaságnak, a szegénységnek volt valami nagyon furcsa, perverz és ügyetlen szépsége. A kultúrsokk akkor ért, amikor 1986-ban először mentem Nyugat-Európába, konkrétan Milánóba. A vendéglátónk első este azt mondta, hogy főz egy rizottót, beugrottunk egy boltba, és azt kérte, hozzak egy csomag rizst - én pedig odamentem egy tízméteres polchoz, amin csak rizs volt. Negyvenkétféle! Néha, mint egy régi, már-már elfelejtett álomba, visszahúz a korahatvanas évekbe egy nehezen meghatározható érzés, valami sóvárgásféle, miközben nyilván semmit sem kívánok vissza belőle.

Fazekas István

hvg.hu: Ír arról is, hogy a rendszerváltás idején ott volt az összes fontosabb eseményen és helyszínen, egyebek közt a Jurta színházban és a demonstrációkon. De már akkor is szkeptikus volt a jövőt illetően.

N.G.: A 70-es évek végén néhány barátommal csináltunk egy százpéldányos, gépelt irodalmi szamizdatot Szféra címmel. Néhány számot ért meg. Egy nálunk közölt írás miatt valaki a „nagyfiúk” közül, a Beszélő köréből, “figyelmeztetett” egy szerzőt, aki éppen nekünk készült kéziratot adni. Hamar kiderült, hogy a demokratikus ellenzék is hierarchikusan működik. Viszonylag korán lett arról tapasztalatom, hogy ha lesz itt egyszer egy új Magyarország, hát nem pont olyan lesz, mint a falvédőn. Volt aztán egy másik fura élményem is. A régi, betiltott Mozgó Világ utóélete Angyalföld pályáin zajlott, az elzavart szerkesztők és az Új Mozgót bojkottáló szerzők, körülbelül negyvenen, együtt jártak focizni. Sokan közülük, akik akkor megegyeztek abban, hogy a fennálló rendszernél jobb volna a demokrácia valamiféle változata, ma már szóba sem állnának egymással. Gellért Kis Gábor, Czakó Gábor, Esterházy Péter  egy asztalnál söröztek. Egy ideig a volt gimnáziumom, a Berzsenyi salakos pályáján játszottunk. És egyszer, ott a Huba utcában, négyen MDF-es trikóban jöttek ki - tisztán emlékszem, végigfutott a hátamon a hideg, hogy basszátok meg, miért kell itt a salakpályán demonstrálni. Ekkor már látszottak a repedések. És, hogy ugráljunk az időben, a másik kijózanító esemény az volt, amikor a Beszélő egyik korai számában megjelent egy írás, miszerint "abban a demokratikus ellenzék minden tagja egyetért, hogy a jövő társadalmát a demokratikus szocializmus valamelyik változataként képzeljük el". Aztán a következő számban Ungváry Rudolf írt egy cikket, hogy "kivéve engem, mert én jobboldali vagyok". Akkor ez nagyon fontos, megvilágító erejű gesztus volt. Az is egy különös történet, amikor a fáma szerint Orbán Viktor, pár nappal a híres temetési beszéd előtt fölkereste Ember Juditot, aki éppen dokumentumfilmet forgatott a formálódó Fideszről, hogy megnézze a musztereket. Hogyhogy kíváncsi vagy rá, kérdezte a rendezőnő, eddig úgy látszott, nem nagyon érdekel. Tudni akarom, mekkora legyen a borosta, válaszolta Orbán. Tudod, Viktor, mondta neki erre Ember Judit, nem szeretnék ebben az országban élni, amikor majd te leszel a miniszterelnök. Ha nem igaz, akkor is jól van kitalálva, ahogy az olaszok mondják. 1989-ben már 33 éves voltam, sejtettem, hogy ami jön, az nem lesz gyerekzsúr.

Fazekas István

hvg.hu: Nem is lett az.

N.G.: Nem. Nagyon nagy bajnak tartom, hogy a rendszerváltás után nem jött létre nagykoalíció az MSZMP utódpártja nélkül. Hogy a polgári demokrácia ilyen-olyan pártállású híveinek akkor fontosabbnak tűnt a történelmi különbségeket hangsúlyozni. Elkövettek valamiféle “ősbűnt”. A következő baj az volt, hogy koalíciót kötött az MSZP és az SZDSZ. Ezek az események lassan eloszlatták a maradék illúziót.

hvg.hu: Valamelyik interjújában szót ejtett a politikailag korrekt beszédről, amit ön is károsnak tart. Az antipíszí mára egyenesen politikaformáló tényező lett. De nem toljuk túl ezt a dolgot? Biztos, hogy nem kell meggondolnunk, milyen módon beszélünk egyes dolgokról?

N.G.: Dehogynem. Egy olyan országban, mint a miénk, nagyon veszélyes és problematikus a politikailag korrekt beszéd ellen szólni. A politikailag korrekt beszédmód persze sebezhető, de azt nem gondolom, hogy érdemes volna támadni azt a szándékot, amely létrehozta. A politikai korrektséggel két probléma van: amikor az úgynevezett művészi szabadságot korlátozza - amikor egy régi szövegben kicserélik a négert szolgára, vagy egy szereplő, esetleg a narrátor nézeteit összetévesztik a szerző magánvéleményével, és ezért leírhatatlannak tartják. A másik a nagyobb baj, amikor a pc azt jelenti, hogy a szavakkal a valóság, a témák, vagy a tapasztalatok egy része van kizárva vagy tabusítva. Amikor azt mondjuk, hogy egy adott probléma nincs is, csak mert kizárólag rosszul tudunk róla beszélni.

Fazekas István

hvg.hu: Íróként arról is beszél, hogy "az úgynevezett művészetnek (...) fájdalom, vége, örök álmát alussza". Ezt így is gondolja, vagy ez csak egyfajta irónia?

N.G.: Aki ott beszél, az persze nem én vagyok, hanem a legszélsőségesebb módon fogalmazó elbeszélő. Annyiban azonban egyetértünk, hogy mintha a Grand Artnak, a nagy metafizikai mélységeket feltáró, tragizáló, önmagától is megrendült művészetnek, a fenségesnek vége volna. Annyit tudunk már a katarzishoz vezető technikákról, annyiféleképpen volt már minden elgondolva és elmesélve, hogy olyan, mintha kizárólag formák közti választásokról lenne már csak szó. Mintha nagyon nehéz lenne már megrendíteni magunkat, mert már túl okosak lettünk. Miközben a magasművészetnek is lett egyfajta szórakoztatóipari jellege. A fejlődéselvű narratívának szerintem vége van a művészetben, olyan, mintha a múlt, a jelen, és a jövő egyszerre történne. Az egész, ami eddig történt, egyetlen nagy szótárrá változott. Ezek a fölhalmazott kultúrjavak végtelen számú lehetőséget tartalmaznak, de az egész helyzet ugyanilyen végtelenül rezignált.

hvg.hu: Min dolgozik éppen?

N.G.: 15 évvel ezelőtt Szilasi Lászlóval írtunk egy levélregényt Kész regény címmel. Ez akkor elég gyorsan el is tűnt a könyvpiacról. Időnként előjött a gondolat, hogy újra ki kellene adni, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem változatlan formában fog megjelenni, hanem úgy, hogy az a két kitalált ember - Gabriely György és Poletti Lénárd, akik majomkodásból a századforduló nyelvén leveleznek a 30-as években - írt naplót is, és most akkor majd ezek kerülnek elő. Szilasi már megírta a magáét, én még nem. Ezen kívül mindenféle filmes ügyek vannak még.

hvg.hu: Ha már szóba kerültek a filmek, és onnan indítottunk, hogy tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen - ahol Marton László ugyancsak oktató -, nehezen megkerülhető a művészeti életet és általában a társadalmat felkavaró zaklatásos ügyek kérdése.

N.G.: Az egyetemen drámaiak ezek a hetek. Marton László ügye általában is felkavaró (az interjú október 25-én készült - a szerk.), de a tanítványait látni, akik rajongásig szeretik őt, és most szembetalálták magukat ezzel a helyzettel, az tényleg szívszorító. Most egy olyan felületet próbálunk létrehozni, amelyen bárki, akár anonim módon, jelezheti az esetleges  hatalmi visszaéléseket. Alkalmazunk egy iskolapszichológust is. Az SZFE más, mint a nagy tudományegyetemek, ahol oktató és diák sokszor alig ismerik egymást, itt nagyon személyesek a tanár-diák kapcsolatok. A színész- és rendezőképzés különösen a mester-tanítvány viszonyra, egy eleve konzervatív, hierarchikus viszonyra épül. Annak pedig, hogy - túl a zaklatás evidens tilalmán - hol lehet meghúzni a határokat, nincs meg a kultúrája. Hogy ezeknek a kapcsolatoknak a gesztusnyelvét miként lehet megnyugtatóan szabályozni.  Ráadásul a színházban a rendező és színész között az érintés a kommunikáció hétköznapi eszköze. És az érintésnek nincs rögzített értelmező szótára, mindig az adott helyzet dönti el, egy érintés mit, mennyit jelent. Palkovics László államtitkár baromi rosszhiszeműen idenyilatkozta, hogy ha bebizonyosodik, hogy “rendszeresen zaklatják” a diákokat a Színművészetin, akkor felül kell vizsgálni az erkölcsi kódexet. Rendkívül sunyi mondat ez, az ő szájából körülbelül úgy hangzik, mintha a jelenleg érvényes erkölcsi kódex megengedné, mi több, szorgalmazná a zaklatást. A kódex újraírását külföldi tanítási tapasztalattal rendelkező kollégák jóhiszeműen  javasolják: nézzük meg, hogy az amerikai egyetemek hogyan kodifikálják a tanár-diák kommunikációt. Számomra rokonszenves módon most az történik, hogy diákok és tanárok együtt megpróbálják kezelni, földolgozni azt, ami történt, levonni a konzekvenciáit.