Timothée Chalamet úgy mutatja be Bob Dylant, hogy minden titkát megtartja
A zenés életrajzi filmek közül kiemelkedik a most mozikba került Sehol se otthon, amelyben Bob Dylant éppannyira gyarlónak látjuk, mint amilyen zseninek.
A popsztárokról szóló zenés életrajzi filmek eleve gyanúsak, a legtöbbször csak az adott sztárok szobrát fényezik, hamisak, unalmasak, nem annyira filmek, mint inkább valamiféle mozóképes merchandise-ok. Messziről érződik rajtuk az a produceri szándék, hogy mindegy milyen a film, majd a népszerű dalok úgyis „elviszik” azt. Lehetne sok példát erre felhozni a Bohém Rapszódiától kezdve a legutóbbi, One Love című Bob Marley-filmig.
Jóval kevesebb filmet tudnánk sorolni ennek cáfolatára, pedig volt azért érdekes és jó próbálkozás is ebben a műfajban. Az – amúgy tök hülye – „kivétel erősíti a szabály” kategóriába tartozik például James Mangold Johnny Cash-filmje, A nyughatatatlan.
Mindenképp kedvező jel volt, hogy éppen Mangold jegyzi az újabb „kivételt”, a Bob Dylanről készült Sehol se otthont. Kedvező jel lehetett továbbá az is, hogy nemrég begyűjtött számos Oscar-jelölést a film, igaz, ezt mondjuk, épp a Queen-opusz óta, szintén óvatosan érdemes kezelni.
A film eredeti címe (A Complete Unknown) Dylan egyik legnagyobb – ars poeticának is beillő – slágeréből, a Like A Rolling Stone-ból vett idézet. Érdekesség, hogy Martin Scorsese 2015-ös Dylan-dokumentumfilmjének a címe (No Direction Home) is innen van, sőt egész pontosan a két sor egymást követi a dalban. „How does it feel, how does it feel? / To be on your own, with no direction home / A complete unknown, like a rolling stone.” A fura, de egyébként találó magyar cím pedig Hobónak köszönhető, ő fordította le a Dylan-dalt magyarra – ez a feldolgozás a Lassú vonat című 2018-as albumán meg is hallgatható.
Más szempontból is ide lehet citálni a Scorsese-dokumentumfilmet, ugyanis annak témája pontosan ugyanaz, mint Mangold (Elijah Wald Dylan Goes Electric! című könyve alapján készült) filmjének: Dylan pályájának első, meghatározó 4-5 éve. A sztori egyébként, bizonyos értelemben olyan, mint egy western-film alapsémája.
A semmiből feltűnik egy hős, aki átalakítja az addig megszokott viszonyokat.
Dylan pont így tűnik fel a filmben. A semmiből jön ő is, hogy az egyik bálványát, a nagybeteg folkzenész Woody Guthrie-t meglátogassa a kórházi ágyánál, és hogy eljátssza a neki írt dalát. (A zenész a titokzatos előéletére maga is rájátszik, amikor például a barátnőinek visszatérően arról beszél, hogy korábban vurstliban dolgozott mindenféle bohócok és artisták között.) A feltűnése után hirtelen berobban a New York-i művészvilágba, elsősorban az akkor nagyon menőnek számító folkzenei életbe. Költői szövegeivel, eredeti dallamaival, különös előadásmódjával gyorsan ő lesz a legnagyobb. A rajongók a folkzene istenét látják benne, miközben ő mindig elmondja, hogy csak dalokat ír, nem érdekli a beskatulyázás. Sőt nem érdeklik a rajongók sem, kifejezetten menekül a rivaldafény elől – kivéve, ha épp koncertezik.
Amikor pedig
a „folkrendőrség” konkrétan le akarja beszélni arról, hogy áttérjen az akusztikus hangszerekről az elektromos hangzásra,
mert az nem illik a „szent folkhoz”, ő nem is érti ezt. És naná, feljebb tekeri a hangerőt.
Mindez megtörtént valóban, rockzenetörténeti kötetek szólnak arról a manchesteri koncertről, ahol a közönség egy része kifütyüli, lejúdásozza az addig bálványozott sztárt, csak mert nem elég folkos szerinte. Ezt a nagyjelenetet a film áthelyezi Angliából a Newport Folk Fesztiválra – de a történeti hűségen keseregjenek a rocktudósok, a lényegen nem változtat Mangold, sőt inkább kiemeli így Dylan fura lázadását. Vagy lázadás helyett mondjuk inkább azt: ő csak maradt a saját útján. Ha ott épp akkor rockzenei keretben képzelte el a működését, ki és milyen alapon kérdőjelezi azt meg?
Szükséges, de egyáltalán nem elégséges feltétele a jó életrajzi filmeknek a megfelelő címszereplő kiválasztása. Itt ez telitalálat. Timothée Chalamet nem véletlenül nagy esélyes az Oscar-díjra Bob Dylan megformálásért, egyszerűen átlényegült az öntörvényű, titokzatos, pökhendi, szellemes, de elviselhetetlen és mégis sebzett zseni szerepébe. Annyira, hogy nemcsak a sokszor motyogó beszédmódját, fura testtartását, a napszemüvegének jellegzetes igazgatását tanulta el, hanem megtanult gitározni és „dylanül” énekelni is.
Mindez már önmagában óriási színészi teljesítmény lenne, de itt úgy kellett megmutatnia a zenész belső vívódásait, fejlődését, hogy közben végig fenn kell tartani annak titokzatosságát, a „sehol se otthon” attitűdjét is. Egy olyan emberét, akit valami belső energia, isteni tehetség hajt, és észre sem veszi, hogy mindenkin átgázol, aki szereti, aki tiszteli. Dylan ébredés után először a cigarettához, aztán a gitárhoz nyúl, és valószínűleg sokáig az sem érdekli, hol van, és ki feküdt mellette.
Egy megfejthetetlen személyiségű embert kellett tehát eljátszania Chalamet-nek. Egy olyan furcsa, állandóan változó és kiismerhetetlen figurát, akit egy előző, érdekes koncepciójú filmben (Todd Haynes I’m Not There című filmjében) több színész alakított egyszerre. Mangoldnál ugyanezt a rejtélyt, sokszínűséget, kiismerhetetlenséget kellett egy – pár évet felölelő – lineárisan építkező történetben bemutatni.
Ebben Chalamet-t kiváló szereplőgárda is segíti. Például Edward Norton, a Dylant felfedező és pályára állító, mellesleg ismert folkzenész, Pete Seeger szerepében. Iszonyú erős jelenetek kapcsolódnak csak az arcán tükröződő érzelmekhez. Például az elején, amikor hazaviszi a 19 éves felfedezettjét, és családja körében, mintegy véletlenül belehallgat egy Dylan-dal születésébe: a meglepetés, a szeretet, az irigység és a zsenialitás felismerése egyaránt átfut a tekintetén. Vagy a végén épp ő az, aki lazasággal palástolva a zavarát, béna szózatot tart az akkor már abszolút szupersztár Dylannek a folkzene helyes megjelenítési formáiról. Az atyai jóbarát-mentorból ekkorra atyáskodó, idejétmúlt elveket valló, idegesítő őskövületté válik, és ezt ő maga is érzi.
Nagyszerű találat mindkét női karakter is, aki nagy szerepet játszott Dylan életében. Monica Barbaro a népszerű folkénekes, Joan Baezként nagyon érzékletesen mutatja be az érzelmi hullámvasút minden állomását, mint rivális zenész, és mint szerelmes és csalódott nő. Emlékezetes Elle Fanning is, aki Sylvie Russo bőrébe bújva érzi, tudja, hogy párja egy másik világban jár állandóan, amely világban ő csak időnként juthat szerephez. A Newport Fesztiválon a színpad oldalából nézi Dylan és Baez közös fellépését. Közeliben láthatjuk az arcát, amikor rádöbben, hogy neki semmi keresnivalója e férfi oldalán.
A kiválóan megtalált szereplők mellett nagy erőssége a filmnek a korszakábrázolás. Egy-egy rádiós, tévés hírből, egy-egy elkapott félmondatból pontosan érezzük a 60-as évek elejének feszültségét, az emberi jogi mozgalmak feléledését, a kubai rakétaválság világvége hangulatát, a Kennedy-gyilkosság döbbenetét, miközben látjuk a Greenwich Village-i nyüzsgést is, az új zenék és egy új kor születését.
Zenés filmről van szó, természetesen nagyon fontosak a jó és jól megjelenített dalok. A dalok, ugyebár adva voltak, Phedon Papamichael kamerája pedig tulajdonképpen hozza a kötelezőt. A koncertjeleneteknél az ellenfényes snittekől az extázisba kerülő tinilányok-közeliig az összes szokásos panelt, de valahogy csöppet sem fájó ez a sok ismerős kép. A dalok pedig nemcsak nagyszerűek, de sokszor tovább lendítik vagy megerősítik a sztorit alakulását is. (Ilyen tekintetben egyébként újranézésre csábíthat a film, sok utalás csak többedszeri megtekintés után tűnik majd fel.)
Néha (de csak néha) átcsap hatásvadász kategóriába is egy-egy koncertjelenet, például, amikor a vadonatúj dalra egyszerre csak rácsatlakozik a közönség. De még ez is megbocsátható a filmnek. Mint ahogy az is, hogy – bár elrejtve mindig életszerű párbeszédekbe, de – állandóan sulykolja a rendező a fő üzenetet: egy zsenit nem kell és nem is lehet beskatulyázni.
A film végén, miután Dylan lenyomta a közönség és a folkfesztivál szervezőinek torkán is az áttérést az elektromos gitárra, az egykori barátnő-zenésztárs-rivális Baez még odaszól elismerően a zenésznek, hogy akkor annak megvan a győzelme.
De Dylan ezt sem érti: mit nyert volna? Ő csak azt csinálta, csak azt csinálhatta, amit a belső iránytűje mutatott. Úgyhogy inkább felül a motorjára, és, mint egy igazi westernhős a film végén, ellovagolt az ismeretlenbe.
Jó, azért itt most tudjuk, hogy ez a hős azóta is folyamatosan adja ki a lemezeit, koncertezik, sőt, még irodalmi Nobel-díjat is kap – és azóta is megismerhetetlen.
(Figyelem: a film egyik mellékhatása, hogy ha nem vigyázunk, utána napokig Bob Dylant kell hallgatunk.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
