A New Scientist című brit tudományos folyóirat ismerteti a Tokiói Egyetem tanárának, Katszfumi Szatónak a hipotézisét, amely megdöntené a korábbi feltételezést, hogy 200 millió évvel ezelőtt ezek a 250 kilós állatok az eget hasították.

Szato öt különböző fajhoz tartozó 28 madarat vizsgált meg a Crozet-szigeteken, Madagaszkár és az Antarktisz között.
 
A tudós a gyorsulást és a nehézségi erőt mérő műszereket helyezett el a vizsgált madarak szárnyán. A madarak között volt a vándoralbatrosz is, a jelenleg legnagyobb méretű repülni képes fajta.

A pulykától eltérően, amelyet rövid szárnyai alkalmassá tesznek a gyors felszállásra, a 22 kilogramm körüli súlyú vándoralbatrosz hosszú távon is képes dinamikusan repülni, mert kihasználja a légáramlatokat, hogy ne kelljen állandóan mozgatnia a szárnyait.

Amikor a szél egyenletesen fúj, ezeknek a madaraknak csapkodniuk kell a szárnyukkal, különben a légellenállás és a nehézségi erő miatt lezuhannának.

Szato megfigyelte, hogy minden repülő faj két különböző sebességben verdes a szárnyaival: a felszálláshoz gyorsabban, a levegőben maradáshoz pedig, ha nincs szél, nyugodtabb tempóban mozgatja.

A japán tudós szerint a tempó, amellyel egy madár a szárnyait csapdosni tudja, az izmai erejétől függ, és a nehezebb, hosszabb szárnyú madaraknál csökken ez az erő. Erre alapozza Sato azt az állítását, hogy a 40 kilónál nehezebb madarak nem tudnak olyan sebesen verdesni a szárnyukkal, hogy fennmaradjanak a levegőben.

Egy 40 kiló körüli madár rossz időben nem tud elég biztonsággal repülni. Ez a feltételezés nem tetszik a paleobiológusoknak, akik megpróbálják rekonstruálni a pteroszaurusok repülését, ők úgy hiszik, ezek az állatok dinamikusan szárnyaltak. Akár 250 kilogrammot is elérő súlyuk miatt Szato szerint ezek az állatok nem tudhattak repülni.

Erről a John Hopkins Medical School of Baltimore tudósának, Mike Habibnak az a véleménye, hogy a pteroszaurusok esetében figyelembe kell venni az anatómiai, fiziológiai sajátosságokat, továbbá ezeknek az állatoknak az életkörülményeit is.