Az optikai adattárolás kezdete az 1960-as évek elejére nyúlik vissza: egy bizonyos David Paul Gregg ekkor jegyeztette be az első, analóg optikai adattároló lemezre vonatkozó szabadalmát. Érdekes, hogy a cél már akkor is az volt, hogy annyi adatot lehessen felvinni az adathordozóra, amely videók tárolására is elegendő; a Blu-ray és HD DVD kifejlesztését is hasonló okokkal indokolták. Az optikai lemezek tárolókapacitásának növekedése mind a mai napig a szórakoztatóelektronikának, végső soron a filmeknek köszönhető.

A három generáció
Az első generáció életútja a Philips és az MCA nevéhez köthető lézerlemezzel kezdődött, amely minden szempontból csúfos bukás volt. A technológia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így logikus, hogy a projekt anyagilag sem volt sikeres, noha Japánban és az Egyesült Államokban egészen a DVD megjelenéséig fennmaradt. Átütő sikert az 1979-ben megjelent kompaktlemez (CD) hozott, ezt szintén a Philips fejlesztette ki, de már a Sonyval karöltve, alapvetően azonban nem videó vagy hang, hanem adatok tárolására.

A DVD a második generációs optikai adattároló. Fejlesztésekor a különösen nagymennyiségű adattárolási képesség elérése volt a legfőbb cél, s az új adathordozó már stúdióminőségű videó és hang tárolását is lehetővé tette (DVD minőségűt, csak ezt akkor még nem így hívták). 
A második generációból származik a Super Audio CD és egy sor más termék (például GD-ROM, EVD), amelyeket a felhasználók többsége nem ismer, hiszen soha nem terjedtek el. Az első generációból a CD, a másodikból a DVD lett a legelterjedtebb, előbbi 650-800 Mbájtot, az utóbbi elméletben 4,7-14,8 Gbájtot, a gyakorlatban azonban inkább csak 4,7 vagy 8,5 Gbájt adatot képes tárolni.


A harmadik generáció, azaz a Blu-ray és a HD DVD „térhódítása” 2004-ben kezdődött. Az idézőjelek teljesen indokoltak, hiszen a HD DVD azóta elbukott, és a BD népszerűsége is messze elmarad ahhoz képest, amit a szakértők 2005-ben, 2006-ban prognosztizáltak. A harmadik generáció tehát 2008-ban is még csak a szárnyait bontogatja. Ez szokatlanul hosszú idő a szórakoztatóelektronikában és az informatikában egyaránt, lássuk, mi vezetett el idáig!
Először is megjelent a HD (nagy felbontás) az otthoni szórakozásban. Bár ez látszólag nem kötődik a témához, mégis e tény késztette a gyártókat arra, hogy új adattárolási megoldásokat keressenek. Olyan eljárásra volt szükség, amely elegendő tárolókapacitást nyújt a nagyfelbontású videók tárolásához, emellett  minden szempontból ugyanolyan könnyen kezelhető, mint az addigra már széles körben elfogadott és olcsó DVD. A piacnak a legkevésbé sem volt szüksége egy újabb formátumháborúra, ennek ellenére a fejlesztések a kezdetektől fogva két irányba haladtak. A Blu-ray formátumot többek között a Hitachi, az LG, a Pioneer, a Sony, a TDK, a Philips és a Samsung alkotta konzorcium, a HD DVD-t a Toshiba és az NEC kezdte fejleszteni.

Az írható Blu-ray lemezek egyelőre még nagyon drágák

Riválisok egymás között
Bár e két formátummal kapcsolatban leggyakrabban a különbségekről beszélnek, technológiailag és formátumszinten is több közös vonás van a Blu-ray és HD DVD formátumokban. Mindkét megoldás kék lézert használ a vörös helyett, hibajavításuk sokkal fejlettebb a DVD hasonló jellemzőjénél, és a a videotárolásra is ugyanazok a specifikációk vonatkoznak mindkettőjüknél. Persze szép számmal vannak eltérések is. A két formátum fizikailag nagyon is különböző, ezért természetesen nem kompatibilisek egymással. Eltérő az adattárolási kapacitásuk: egy BD lemez rétegenként 25, egy HD DVD 15 Gbájtnyi adatot képes tárolni. A felhasználóknak a kapacitás nagyon fontos, 1 pont a Blu-ray formátumnak. Ugyanakkor a HD DVD-nek is volt egy aduja: a gyártása sokkal olcsóbb volt, lévén, hogy a DVD-hez használt gyártósorok minimális átalakítással képesek voltak HD DVD-t előállítani. ( A BD lemez készítéséhez teljesen új gépek kellenek.) Mindkét formátumnak volt tehát egy olyan előnye, amely miatt a mögötte álló cégek úgy gondolták, hogy felül kerekedhet a rivális megoldáson. Időközben mindkét tábor filmstúdiókkal bővült, és megkezdődött a filmek, valamint az asztali BD és HD DVD  lejátszók forgalmazása. Horribilis áron, mondanunk sem kell.

A DVD és a BD lemezek szerkezetének összehasonlítása

A formátumháború vége
Bár a HD DVD és a Blu-ray formátum sokkal nagyobb tárolókapacitást kínált, mint a DVD, három év sem volt elég ahhoz, hogy a technológia általánosan elfogadott és elterjedt legyen. Ehhez a drága eszközök mellett nagyban hozzájárult a DVD formátumháború. A kötőjeles és pluszos formátumok a hibrid DVD-írók megjelenéséig sok gondot okoztak, ráadásul a PC-vel írt korongok egy része a mai napig sem használható tökéletesen valamennyi asztali szórakoztatóelektronikai készülékben. 


A felhasználók viszont nem akartak még egy formátumháborút, így a túlnyomó többség nem foglalt állást, és úgy döntött, vár még a készülékvásárlással. Kicsi volt a kereslet, az árak magasan maradtak, így a gyártók szempontjából még rosszabbra fordult a helyzet.
Azoknak is igen türelmeseknek kellett lenniük, akik arra vártak, hogy egyik vagy másik formátum végre bedobja a törülközőt. A HD DVD 2008 február közepéig húzta, a Toshiba ekkor jelentette be, hogy lemond róla. Bár filmeket még néhány hónapig, egészen pontosan június 24-ig jelentettek meg HD DVD lemezeken is, a formátumháború ezzel véget ért, azonnal fel is vetve néhány kérdést.  Az egyik legfontosabb az, hogy vajon a felhasználók szempontjából „jó” formátum diadalmaskodott-e. Ez persze nézőpont kérdése, ám a legtöbben úgy érvelnek, és talán helyesen, hogy a Blu-ray 66%-kal nagyobb tárolókapacitása többet nyom a latban, mint a HD DVD kedvezőbb gyártási költségei. Ezzel az érveléssel persze lehet vitatkozni, az minden esetre tény marad, hogy végül a Blu-ray diadalmaskodott.


Egy második, de talán még az előbbinél is fontosabb kérdés, hogy még időben történt-e mindez. A felhasználók 99,9 %-a ugyanis még mindig DVD-t  (sőt, van, aki CD-t) használ adattárolásra, a Blu-ray lemezekről e tekintetben hallani sem akar senki, s nem csupán a technológia viszonylagos drágásága miatt (egy PC-s Blu-ray íróért kb. 60 000 forintot kell fizetni), hanem mert a legtöbb felhasználónak a 4,7 Gbájtos kapacitás bőven elég (fényképek, zenék tárolására). További érv, hogy egy több mint 2000 forintos BD lemez áráért legalább 40 DVD-t vásárolhatunk (ez pedig kb. 200 Gbájtnyi hely), vagy ha másképpen közelítjük meg, 7 BD lemez árából (ami 175 Gbájt kapacitásnak felel meg) akár egy 500 Gbájtos  DVD lemezt is vásárolhatunk.

Jönnek a trónkövetelők
Még le sem váltotta igazán a Blu-ray a DVD-t, máris számos cikk jelent meg a kéklézeres formátum lehetséges utódairól. 1-2 éven belül kereskedelmi forgalomba kerülhet az izraeli Membile fejlesztése, a TeraDisc. A beszédes név valóban az adattároló kapacitásra utal, a vöröslézerrel működő optikai adattároló pillanatnyilag 200 adattároló réteggel 1 Tbájt (kb.1000 Gbájt) adat tárolására alkalmas. Az adattároló rétegek között csupán 5 mikron a távolság, a 200 réteg összesen kevesebb, mint 0,2 mm „vastag”. A tárolás a rétegek száma ellenére megbízható, bár egyelőre nem túl gyors. A Mempile egyébként azt ígéri, hogy (kék lézerrel) hamarosan 5 Tbájtnyi adatot lehet majd egyetlen lemezre felírni.


Elérhető viszont már ma is, igaz, horribilis áron, a holografikus adattárolás. Az InPhase, az Optware, valamint a Maxell is fejlesztett ilyesfajta eljárást, de egyelőre csak az InPhase tud – korlátozott számban – ilyen eszközöket szállítani, miután 2008 közepén, többszöri csúszás után, végre valóban piacra kerültek a milliós berendezések. A 3D-s adattároló a TapestryMedia nevet kapta, egyetlen WORM (egyszer írható) lemezen egyelőre 300 Gbájtnyi adatot képes tárolni. Két éven belül 1,6 Tbájtos, egyszer írható változatok és 600 Gbájtos, újraírható médiumok érkezhetnek. Hasonló elven működik az Optware és a Maxell HVD-je (Holographic Versatile Disc). A Maxell szerint egy 12 cm-es korongon akár 3900 Gbájtnyi adat tárolása is lehetővé válik, amint sikerül csökkenteni az íráshoz használt hardver fogyasztását. A HVD további előnye a gyors olvasási sebesség, ami jelenleg 1 Gbit, de később akár 1 Gbájt adat is mozgatható lesz másodpercenként.
Bár már a fenti kapacitások is hatalmasak, e szempontból a legígéretesebbnek a PDC (Protein Coated Disc) ígérkezik, amely csupán néhány nanométer méretű proteineket tartalmazó réteg segítségével tárolná az adatokat. A technológia erősen kísérleti stádiumban van, s egyelőre csak annyit tudni, hogy egy 12 cm-es DVD-vel megegyező méretű korong akár 50 Tbájtnyi (!) adatot is tárolhat majd.

Az elkövetkező évek optikai adattárolóiról, hardver- és szoftvertrendjeiről további érdekes részleteket olvashatnak a Techline szakmai támogatásával készült IT Plusz 2009 kiadványban, amelyet megvásárolhatnak az újságárusoknál, illetve közelebbről is megismerhetnek a www.hvgplusz.hu oldalon.